Czegő Zoltán új regényének már első mondatai pontosan jelzik, hogy készül valami. "A serdülőktől a banyákig s a szuvas vénségekig mindenki tudta, hogy semmiféle hír nem érkezik a vidékre valami jelzés nélkül.
Csakhogy a jelzéseket valakinek hírül kellett venni." És Rebi néni — a regény misztikussá növesztett hősnője — meg is látja a szokatlan módon megjelenő, különös katonabogarakat. Hiába pusztítja el őket, újra meg újra megjelennek. Megijed. Érzi, valamit jelentenek, s hogy jót nem, az biztos. Felkerekedik, és elmegy egykori szeretőjéhez, a féllábú, időtlen és mindentudó Üdő Mártonhoz, aki nem ismeretlen, Nyirő Uz Bencéjében is megjelent már, s Czegő Medrében él című nagyregényében egy felejthetetlen és bizarr helyzetben, és sejthető volt, hogy visszatér hozzá. Nos ő lesz a Katonabogár főhőse, akinek meglátásai, megérzései, víziói irányítják az Isten háta mögötti kicsi székely falu, Szenes életét, hiszen falusfelei kortól és nemtől függetlenül tisztelik, hiszen egész életében mindég a faluja érdekében cselekedett...
Szenes mélyen vallásos, katolikus falu, de lakóiban — akiket az író mély empátiával ábrázol — az átérzett katolicizmus mögött felsejlik még a pogány kor apáról fiúra öröklődő hiedelemvilága is. (Tamási Áron is meglátta ezt első, Ősvigasztalás című drámájában...) Czegő nagy érdeme, hogy balladás hangulatú, de pikareszk elemeket is ötvöző faluregényében elementáris erővel, hitelesen tudja ábrázolni ezt az azóta elvesző, eltűnő, a történelem kataklizmái között elsüllyedő és átalakuló világot, egy kicsi székely falu zárt világát, az évszakok váltakozásai közben pörgő életét, mely életben mindennek értelme és célja van. A kicsi falu afféle nagy család, harmóniában élnek és dolgoznak, szolidárisak egymással.
Csak hát jönnek a jelek, először a Rebi néni katonabogarai, azután az őt meghallgató Üdő Márton temetőjárás közben, egy kripta előtt látott különös cserepei. Amikor az öregember visszamegy a faluba, hogy magával vigye Rebi nénit megmutatni a cserepeket, különös dolog történik, a cserepek eltűnnek, de a helyükön ott nyüzsögnek az öregasszony meszes hátú "feltámadó" katonabogarai.
S a két sokat látott és tapasztalt öreg megijed. Üdő Márton egyelőre nem tudja értelmezni a jeleket, de ösztönösen érzi, valamit jelentenek, de inkább rosszat, mint jót.
És ezzel beindul a regény.
Czegő egy ősi prózaírói fogásra, már a görögök által is ismert és az ókori prózaírók által sokszor alkalmazott késleltetésre épít, és lassan, a falu életének menetében bontakozik ki a cselekmény, dacosan, vonzón, felejthetetlenül.
És kiderül az is, hogy a jelek nem voltak véletlenek, az öregember víziói sem, a falura rászakad a baj, a hatóság a férfiakat összetereli, elviszik őket, s valami különös hadgyakorlaton, ahol az állam katonasága valamifajta fegyvereket próbál ki, kivétel nélkül odavesznek, csak egyetlen legény menekül meg, aki beugrik a folyóba, s megússza az egészet, koldusgúnyában vergődik haza, hogy megvigye a szörnyű hírt.
Czegő faluregénye zárt világ, csak annyit tudunk mindenből, amennyit a szereplők látnak, megélnek, megéreznek, ezért aztán erről a bizarr és rettenetes hadgyakorlatról sem derül ki, hogy mi is volt valójában, miért kísérleteztek velük.
A kicsi falura rászakad a gyász, a harmóniába belegázol a történelem terrorja, amelyet a boldogtalan emlékezetű múlt században annyiszor megélhettek a megalázott, kitelepített, földönfutóvá lett emberek.
De a hírnök átadja az egyik legény üzenetét is kedvesének, és a falu elárvult, gyászoló leányainak. Szüljenek gyermekeket, hiszen ahogyan a Katonabogár utolsó mondata megfogalmazza: "az élet teremni akar..."
*Czegő Zoltán: Katonabogár. Pallas—Akadémia, 2011.
