Velük játszva csodálkoztam rájuk, hogyan értek be kőszínházak megbízható művészeivé. Például a Darvas házaspár kollegiális szeretete megtartó erő volt színházunkban. Egyetlen gyermekük — hivatásteljesítés alkalmával — "úton" született, Gelencén. Most ő is pályatársam. Itt ül mellettem — keresztrejtvényt fejt — ma, március 4-én este 8 órakor A fizikusok előadása alatt, jelenésre várva az öltözőben. Nem sejti, hogy éppen a szüleire gondolok...
Jeleztem már, hogy Dezső bácsitól örököltem a gyermekszínház éltetésének gondját, örömét. Véletlen volna, hogy amikor nekiláttam a szolgálatnak — Andersen Tűzszerszámában a főszerepet, a Katonát a fiára, Darvas Lacira osztottam? Nem bántam meg. Egy hosszú-hosszú kötelet kértem, és azt Idő néne (Bokor Ilona) kezébe adtam, azon eresztette le a Katonát a fa odvába. Látványos volt nagyon, ahogy Laci eltűnt a fa belsejében — felhozni az embereknek a Tűzszerszámot. A kötél sokáig ment, ment utána. Amikor ismét feltűnt, kezében a Tűz­szerszámmal, fellélegzett a nézőtér. De az érdem nemcsak a kötélé volt... Laci páratlan szuggesztív hőssé vált abban a szerepben. Az előadást 1972-ben mutattuk be. Laci 1963-ban szerződött társulatunkhoz.
Amikor sorsát a színházunk sorsához kötötte, nem is sejtette, hogy legalább olyan nagy kihívás a színész számára a Játék feneketlen kútjába leereszkedni, felhozni a lelket gyógyító csodaszereket, mint a Katonának a fa odvából a Tűzszerszámot. Ő vállalta a komédiások útját fűtetlen autókban, járhatatlan utakon, megviselt művelődési házakban szolgálva hozta fel a kincseket: saját sorsából faragott... embersorsokat.
Anderson lelkész az Ördög cimborájában, Lázár a Vitéz lélekben, Kreón az Antigonéban, id. Nagy a Tanítónőben, Maximus A kegyencben, Krappo a Szájkosárban, P. Müller A padlásban. Tervezett díszletet, jelmezt jó ízléssel, az édesapjától örökölt tehetséggel egy teljes kiállításra való kis szobrot faragott, és ne feledjük: a rendkívül igényes, szép és tehetséges Dukász Annának elegáns, megnyerő partnere volt az Imádok férjhez menniben. Őszinte, szókimondó ember. Engem sem kímélt soha. ’89 előtt a Dacsiadák politikai jelszavakkal felcicomázott sportesemények voltak. Egy-egy rendezésemre, amelynek néha igyekezetemben 2—3 befejezést is csináltam, megjegyezte: ismét láttunk egy Pukiádát. Humora közismert. Kérdem: te Laci, Gelencén születtél, van-e márványtábla a művelődési ház oldalán? Van. Egyelőre egy villanyóra van rajta...
A színházi folyosó végén a 9-es öltöző. Életre szóló barátságok kötésének, parázs világmegváltó vitáknak, fölröppenő álmoknak, csúfos kudarcoknak, váratlan sikereknek, keserű csalódásoknak a színhelye. Az én öltözőm. Kifüstöltek onnan. A szó szoros értelmében. Jó ideje nem jártam ott. Lámpalázasan értem az ajtó elé, amelyen a nevem helyén az állt: Dohányzóhely. Így kerültem a 4-es öltözőbe. De hogy került mellém Darvas Laci? Egy kicsit hontalannak éreztük magunkat. A játék gyönyörű kalandját nagyon sok pályatárssal éltem meg. Mindegyiket tiszteltem, szerettem. És van néhány komédiás barátom is. Laci "csak" játszótársam volt. A fizikusok próbái és előadásai alatt — parányi szerepünk azt lehetővé tette — véget nem érő, színes, izgalmas, hol szenvedélyes, hol töprengő, egymást igazoló vagy tagadó vitába kezdtünk. Ez a befejezetlen párbeszéd számomra ajándék.
"Amikor hosszas, megfeszített küzdelem után, hegymászás alkalmával feljutok a csúcsra, ott elmondok egy Miatyánkot." Lacinak ez a vallomása a levegőben maradt. Én egy tisztességgel, hűséggel megélt komédiássorsban felfénylő örök gyermekre csodálkoztam rá ott, a 4-es öltözőben. Már nem éreztem magam vele hontalannak.
Az ügyelő hangja színpadra szólított. Be­mutató estje volt. Minden nemzedéktársam megtanulta, hogy a legjelentéktelenebb feladat is feladat. A bemutatón a színpadra lépés pillanata megismételhetetlen. A játékosok egymást átölelik, fenéken billentik, megérintik, kezet fognak, megcsókolják egymást vagy varázsszavakat suttognak. Különös szertartás ez is. Lacival mi is felálltunk, elindultunk. Mit mondjak neki? Nem alakoskodó ember. Sikerre mi nem számíthatunk — a feladat a játék szerves, fontos része, de egyénileg szinte észrevétlen. Váratlanul megfordult, kezet nyújtott... hát akkor... sok sikert. A gyermek őszinteségével mondta, aki tudja, hogy a játszótéren gyermektársai szép labdákkal játszanak, és nekünk a kicsi rongylabdával kell közéjük beállnunk a játékba, de nem szégyelli, mert az övé, és bízik a labdájában. Komédiáséle­tem egyik legszebb ajándékát kaptam akkor.
Kedves Barátom! Ez a "barátom" kifutott a tollam alól. De maradjon így. Nagy erők feszülnek benned. Megtapasztaltam. És ott az aranyfedezet, a világra rácsodálkozni tudó gyermek tisztasága. Kívánom neked 70. születésnapodon, hogy miközben meghódítod a természet csúcsait... a pályádon is tedd meg még azt a néhány lépést, amely a csúcsra vezet.