A király fájának egy öreg almafát neveznek a mi falunk határában. Idegen meg sem fordulhat nálunk anélkül, hogy azt meg ne mutatnánk neki.
— Jól nézze meg, mert ilyent vagy látott életében, vagy sem — így szoktuk neki bemutatni a király fáját.
— Szép fa ez nagyon — ezt feleli a vendég rendesen, s azt gondolja magában, hogy nincs biz’ azon semmi különös szépség se. Olyan, mint a többi öreg fa. Mohos a dereka, ritkás a koronája, aprós a gyümölcse.
Azért mégis nevezetes fa ez nagyon. Mégpedig arról nevezetes, hogy már egynapos korában aranyalmát termett. Mégpedig nem is egyet, hanem kettőt. Mégpedig olyan nagy úr szeme láttára, mint amilyen a király.
Persze régen volt ez nagyon, a régi jó időben, mikor még a só is sósabb volt, a méz is mézesebb volt. Akkor történt egyszer, hogy a királynak dolga volt mifelénk. Az öreg harangozó azt mondja, hogy csak a mi templomunk harangjának a szavát akarta meghallgatni.
Elég az hozzá, hogy ott lovagolt el egyszer a király a falu végén. Nagyon el volt merülve az ország gondjaiban, s tán föl se emelte volna a fejét, ha egyszerre el nem nyeríti magát a lova.
— Mi bajod, Pejkó? — riadt fel gondolataiból a király, megsimogatva a ló sörényét.
Nem volt Pejkónak semmi baja, csak az öröme volt nagy. Mégpedig annak örült nagyon, hogy odaállt elejébe egy kis ember, ásó volt a kezében, és azzal tisztelgett katonásan. De olyan katonásan ám, hogy még a királynak is öröme telt benne.
— Fogadjisten!, szolgám — adta vissza a köszöntést emberségesen. — Kinek tiszteljelek?
— Támadi Balázs a becsületes nevem.
— Vitézhez illő név — mosolygott a király.
— Huszár voltam — húzta ki magát kevélyen a fehér hajú kis ember.
— Hát most mi vagy? — kérdezte a király.
— Most csak afféle szegény vincellérember vagyok — szúrta az ásóját a földbe Támadi Balázs, és vágta vele a hantot, mint huszár korában az ellenséget.
Meg is tudakolta tőle a király, hogy mi lesz abból.
— Gödör biz ebből, tiszt úr.
— Hát aztán minek lesz a gödör, Támadi Balázs?
— Ennek e, tiszt úr, ennek e! — emelte föl az öreg a földről a vastag facsemetét.
— Nem terem már az teneked, Támadi Balázs — mosolyodott el a király —, minek vesződsz vele?
— Nono, tiszt úr, teremhet az még énnekem is! — törölte le az öreg inge ujjával homloka verejtékét. — De ha nekem nem, a maradékaimnak bizonyosan. Nem tudom, kiféle lehet a tiszt úr, de bizonyosan tudom, hogy csak arról a fáról szedi a legjobb ízű almát, amit az apja ültetett.
Egyik szeme elmosolyodott a királynak, a másik könnybe borult. El is érzékenykedett, meg is indult, s egy vadonatúj aranyat hajított le a gödörbe.
— No, Isten megáldjon, Támadi Balázs — emelte a kezét a sapkájához.
Az öreg vincellér azonban akkorát rikkantott, hogy megint csak vissza kellett fordítani a Pejkót.
— Hohó, tiszt úr — kapta fel ujjongva az aranyat —, nem megmondtam, hogy teremhet még ez az almafa énnekem magamnak is?
A király elnevette magát, és még egy aranyat hajított le az öreg huszárnak, aki hálálkodva csapta össze a kezét.
— Ó, bárcsak egész erdőm volna ebből a csudafából, amelyik már egynapos korában párjával termi az aranyat!
Eddig a mese a király fájáról. Az igazság pedig az, hogy minden fa aranyat terem, amelyiknek gondját viselik.
