Igaz: Lódarázs gonosz volt, ostoba is — de ravasz.
Rájött: a méhek miatt nem tudja kiűzni a remek odúból a két kis boldogtalant. Miattuk nem eheti tele magát ingyenmézzel. Tudta a méhekről, hogy harciasak ugyan — de kényesek. Korán — egészen korán reggel, a harmaton nem repülnek. Félnek a náthától. Bezzeg ő nem fél.
Várt egy napig. Várt két napig. Várt három napig. Tovább nem várt.
Amióta megvolt a Lódarázs-veszedelem, Csipike korábban ment a forráshoz. Most is ott volt. Tipetupa éppen szellőztetett. Szerencsére az ágon tollászkodó madár észrevette a halk, óvatos zúgással közeledő veszedelmet. Akkorát rikoltott, hogy Tipetupa ijedtében becsukta és elreteszelte az ajtót.
— Annyi baj legyen — gondolta, de nem zümmögte a Gonosz Ostoba, hogy a méhek ne hallják, és az ablakhoz indult. Okosan próbált támadni, ami nem volt könnyű. Számos tövis meredt rá az ablakból. Erős, hegyes tövisek. Törni próbálta, de nem ment. Aztán rángatni kezdte, húzta-húzta erősen az egyik tövist, míg az lassan kimozdult a helyéről. Sikerült kicibálnia.
Oda sem figyelt a szárnysuhogásra. Madár elrepült valahová.
Azt sem vette észre, hogy Csipike — nyakig harmatosan — megérkezett a forrástól. Észrevette, hogy valami nincs rendjén. Milyen jó, hogy indulás előtt övébe tűzte tövisszuronyát! Kézbe vette.
— Segíts, Réz Úr, segíts! — hallotta bentről.
— Itt vagyok, ne félj! Ki ne nyisd az ajtót! — kiáltotta Csipike, és hátát az ajtónak vetve várta a támadást, mert a hangra Lódarázs elmászott az ablaktól. Nem sietett. Fullánkját hegyezgetve, félelmesen közeledett Csipike felé. Két rettentő, zöldes-sárgás kockákból összerakott szeme félelmesen villogott.
— Félsz, mi?! — vicsorogta.
— Ne-ne-ne... nem! — dadogta bátran Csipike.
— Nna, mondok valamit... Szépen ideadjátok a mézet, és elmentek innen. Akkor csak egy kicsit szúrlak meg! — próbált alkudozni Lódarázs.
— De ho... hová mennénk, kedves Gonosz Ostoba? — sírta bentről Tipetupa.
— A szemetek világába! — rikoltotta Lódarázs. — Úgyis kidöntöm ezt a bükkfát! Csak útban van! Minden bükkfát kidöntök! Mozgás!
— Akkor nesze! — rikkantotta váratlanul Csipike, előreugrott, és beverte a tövist Lódarázs rettentő bal szemébe.
— Juhhhúújjj! — visította el magát a Gonosz, és nyomban felszállt. Idétlenül körözött az Óriásnagy Bükkfa körül, majd elrepült, amerre szokott, a Rettentő Kőszikla felé. Nyögdécselve zümmögött.
— Kinyithatod — kopogott be Csipike az ajtón. — Elment!
Tipetupa reszketve tárta ki az ajtót.
— Mi történt? — ölelte át férjeurát.
Csipike délcegen válaszolt.
— Harcoltunk. Életre-halálra!
— És?... — nézett rá Tipetupa reménykedve.
— Most csak életre sikerült. Kiszúrtam az egyik szemét, és elment.
— De mi lesz, ha visszajön?
— Akkor majd halálra vívok! — mondta harciasan. — Madár, hol vagy?! — kiáltotta. — Győzelmi indulót!
De Madár nem volt sehol. Hová repülhetett?
Tipetupa rámosolyodott diadalmas férjeurára:
— Akkor tudod, mit? Lesz egy győzelmi lakoma!
Az lett. Kukucsi bánhatta, hogy lemaradt róla. Tipetupa pedig, látva, milyen jóízűen fogyasztja Csipike a mézes mogyorót, elhatározta: immár ő is küzdeni fog bátor férje oldalán. Életre-halálra!
— Jó ötlet volt ez a hordóval — nevetett Csipike Tipetupára.
Mi tagadás, jólesett a kis gazdasszonynak.
