Megindultunk lefelé a szurdékon, elhagytuk a gyurgyókák tanyáját, a völgyből idelátszott a fűztelep, a nádas, a marhalegelő gémeskútja, s az egészet, mint egy kifényesített, csillogó keret, ölelte körül a folyó. Öregapó hunyorogva nézett szét a kedves tájon, s botjával körülmutatott.
— Látjátok, egyre kevesebb az ilyen háborítatlan, békés vidék. Azért fogynak a madarak. Mert nem szeretik a zajt, a háborgatást. Akárcsak a magamfajta ember. Uhu, parlagi sas... van annak már öt éve is, hogy utoljára láttam parlagi sast — már szinte csak magának beszélt —, sólymot, császármadarat... Nem tehetek róla, ezeket jobban szeretem.
— Melyikeket? — kérdezte suttogva Jozsó.
— Mert nem minden madár irtózik ám a zajtól, háborgatástól. A civilizációtól. Nézzétek, a feketerigó már beköltözött a városokba. Legtöbbje már el sem megy télen, pedig a feketerigó eredetileg vándormadár. Vagy itt van a balkáni gerle. Fiatal koromban egyet sem láttam, most meg egyre több lesz belőlük. De amelyik nem tud alkalmazkodni... amelyiknek csend kell, amelyik nem tudja elviselni... — Legyintett. — Fogynak, egyre fogynak. Még a gólyák is fogynak. Pedig nekik az embertől nincs mit félniük. Ki merné bántani a gólyát? Hiszen ha a kéményre fészkelt, boldogan kiáltott fel a gazda: "Megjött a szerencsém!" S hány kéményre rakott kocsikereket láttam már. Gólyahívogatónak teszik oda az emberek, arra könnyebben építhet fészket. Kell a madár az embernek. Még annak is, aki nem tud róla. Emlékszem arra a szegény tudósra is, aki külön engedéllyel jött erre a vidékre, hogy gólyát lőjön a múzeumnak. Na, azt a ribilliót! Kaszával, kapával mentek rá az emberek. Alig tudott kimagyarázkodni. Nem bántották, de nem bocsátottak meg neki soha, máig is emlegetik "a ronda szakállast, aki gólyát lőtt". Pedig biztos, ő maga sem szívesen lőtte le azt a gólyát.
— Öregapó, miért szeretik annyira az emberek a gólyát?
— Mert szükségük van rá, mert házuk népéhez tartozónak érzik. Mint ahogy oda is tartozik.
Jozsó felkiáltott:
— Ott egy gólya!
A nádas fölött jó messze repült egy nagy madár. A színét nem lehetett látni, de tényleg olyan gólyaforma volt.
— Nem gólya az. Gém — mondta Gyuszkó.
— Honnan tudod? — kérdezte Öregapó.
— Nem tudom — mondta Gyuszkó —, de nem gólya.
— Jól látod — bólintott Öregapó. — Szürkegém. A gólya mindig nyújtott nyakkal repül, a gémé meg S alakban meghajlik. Erről lehet őket megkülönböztetni még ilyen messziről is.
Lent, a lápon bíbiceket kerestünk. Nemrég még tele volt velük a rét. De most alig-alig láttunk egyet-egyet.
— Hová lettek vajon?
— A fiatalok ilyenkor már elköltöznek. Csak az öregek maradnak.
— Kár, hogy nem láthatod őket — mondta Jozsónak Gyuszkó —, micsoda röpködést csaptak itt tavasszal!
(Lázár Ervin Öregapó madarai című könyvéből)
