Nagy Bertalan a jómód, a gyarapodó bennvaló, állatállomány reményével kezdte a gazdálkodást. Nemcsak a családi földek erejében bízhatott, fiatalkorában ő volt az egyetlen szakképzett mezőgazdász Szárazajtán. 1938—39-ben végezte a székelykeresztúri gazdasági iskolát (melyet az unitárius egyház segédletével tartottak fenn, az akkori másik mezőgazdasági tanodát, a csombordit a református egyház pátyolgatta). Az idő tájt az oskola nem afféle diplomagyár volt... Tudást jelentő oklevelet adtak a végzősnek, melléje tablóképet. Aki ezeket megkapta, azt szakképzett gazdaként ismerték el. Ma is őrzi a két iratot. Elméleti és gyakorlati képzésben egyaránt részesültek az ott tanuló gazdafik. Tangazdaságban gyakorolták a könyvekből megismert elméleti anyagot. Szerre tették oda őket tehenet fejni, disznót gondozni, juhot ápolni, s a termőföld megmunkálását is így tanulták.

Aranybánya volt a len
Szárazajta nem kitűnő minőségű földjeiről híres. Akkoriban — amikor gazdánk az iskolát végezte — a len számított a legjövedelmezőbb kultúrának a vidéken. Málnásfürdőre vitték a kinyűtt lent, ott osztályozták az árut, majd helyben fizették is. Aki elment egy rakomány lennel, tele zsebbel tért haza. Sőt, mi több, a lentermelők ősszel külön "bónuszt" kaptak, kukoricával jutalmazták őket. Annyi kukoricát adtak, amennyi nem termett volna, ha az egész lenföldet törökbúzával vetik be. Aranybánya volt a len — emlékezik az idős gazda.
Érdekesség — talán követésre méltó is — az akkor alkalmazott ugarrendszer. Kicsi parcellákkal bírtak a gazdák (tatárok elől menekülő nagyajtaiak kezdtek megművelni egykor erdőrészeket, tisztásokat, ezeket osztották fel egymás között, innen a földek feldarabolódása — meséli gazdánk). Mindenki belátta, ha termelni akarnak, közösen kell megmunkálni a termőföldeket, mégpedig ugarrendszerben. Három részre osztották a földeket. Ha egyikbe búzát vetettek, a másik ugaron maradt (ezt készítették elő őszre a búzának), a harmadik részbe pedig tavaszi vetemény (pityóka, répa, árpa) került. Ez a három forgó váltotta egymást. Egészen addig, míg a kommunizmus szele meg nem csapta Szárazajtát is. Kitalálták, mérjék ki mindenkinek a földjét, legyen "szabad gazdálkodás". Nyilván, azok kezdeményezték, akik kisebb területekkel rendelkeztek, nekik tetszett a kommunista perspektíva. Kimérték maguknak a legjobb földeket, ezekkel léptek be az alakuló kollektívbe. Akik nem léptek be elsőre, azok a legrosszab, legféreesőbb földeket kapták, hadd osszák el egymás között. Így kapott a Nagy család — Kasléder Berci és Gyuri, Miklós Gergely, Éger Árpád, Nagy Attila és Józsa Géza tanító mellett — egy hegy tetején, elérhetetlen helyen földet, ahová még a ganyés szekérnek is utat kellett vágni. Csak az előszele volt a betörő kommunizmusnak, még nem erőszakoskodtak a kollektívbe való beléptetéssel, de aki nem értett a szóból, az úgy járt, mint Bertalan bácsiék. A községet nyolc körzetre osztották, mindegyiknek megvolt a maga képviselője. Nagyék "képviselője" épp a falusi párttitkár, azt szokta mondani: "én csak azt az embert gyűlölöm, akinek több van, mint nekem. Nekem pedig semmim sincs"...

Tessék belépni!
Aztán még jobban bekeményítettek a kollektív elszánt elvtársai.
A kollektívet 31 személy kezdte, nem sok földdel. Az állatállomány: két tehén és egy ló. Ez volt az első kollektív nálunk. Olyan is akadt, hogy földje sem volt, de neki is beírtak két-három hektárt. A legjobb területeket szakították ki. Rengeteg terményük lett, olyan nem volt sem Szépmezőn, sem a Regátban — emlékezik vissza Bertalan bácsi.
Folytatódott a helyzet — meséli —, még egy évet gazdálkodott, ősszel a búzát elvetette. Mindennap jártak rá: álljon be a kollektívbe. Ez nem kellett neki. Négy évet volt fogoly a Szovjetunióban, ott látta, mit jelent a szovhoz, meg a kolhoz — az állami, illetve a kollektív gazdaság. 25 hektárja volt abban az időben apjával együtt, aki már betegeskedett. Mostoha­nagyapjától örökölt másik 25 hektárt, amit úgy hagyott rá, hogy fele termény a nagyanyját illette egész életében.
Közben durvult a világ. Bikaborjakat is nevelt, Baconban adta le a jószágot. Azt mondja az állatorvos barátja, van egy pár jó borjú, nem vesz-e. Veszek — mondta, s meg is vásárolta azon nyomban. Baconban is folyt a kollektivizálás, épp akkor a központban ott a főszervező — ismerőse —, s kérdi: Hogy áll nálatok, Ajtán a kollektivizálás? Megy, az igaz, hogy én nem álltam be, nem is akarok — válaszolta. Azt mondja erre a másik: Hallgass ide, ha akarod, ha nem akarod, úgyis meglesz. Ajánlok egy dolgot. Ha nem akarsz beállni, s máshol akarsz dolgozni, akkor neked papír kell, hogy nem vagy kollektivista. Ajánld fel, hogy az édesanyád nevén leadod a földeket, s a néptanács adjon egy papírt, hogy nem vagy kollektivista, s bárhol elhelyezkedhetsz.

Csak más meg ne tudja!
Tovább folyt az unszolás, Bákai Balázs erőltette, álljon be a kollektívbe. Azt mondja egyszer neki — ahogy kitanították —: Ide figyeljen, Bákai elvtárs. Én az édesanyám földjét beadom, de adjanak papírt, hogy nem vagyok kollektívtag, és bárhol elhelyezkedhetem. Ez megtörtént ma, másnap reggel döngetnek a kapun, s hívatják a néptanácshoz. Kovács B. István volt a megyei párttitkár — ő akkor már Bákaival beszélt a dologról. Rendesen fogadták, szivarral is kínálták. Azt mondja a titkár: Úgy hallom, akadályozza a kollektív alakulását! Én nem akadályozom, a földeket is leadom. Olyan helyen akarok dolgozni, hogy tudjam taníttatni gyerekeimet. Mind győzködték, de nem állt kötélnek. Azt mondja egyszer a titkár: Segítek, ha maga nem akar beállni, de senki meg ne tudja a faluból, hogy én megadom magának a papírt. Hívatták a jegyzőt, megírták az igazolást. A községháza előtt folyt a szervezés, odagyűltek az emberek. Egy nagy táblára írták fel azok nevét, akik beálltak a kollektívbe. Azt mondja a titkár: én a táblára nem azt írom ki, hogy Nagy Bertalanné állt be, hanem azt, hogy maga. Tudja, sokan csak arra várnak, hogy lássák, Nagy Bertalan beáll-e a kollektívbe, akkor ők is beállnak...
Mit érdekelt engem, mit írnak a táblára, zsebemben az igazolás, hogy nem vagyok kollektívtag, ez volt nekem a fontos akkor, így menekültem meg a kollektívtől — fejezte be élettörténetének ezt a szakaszát Bertalan bácsi.

Tehenet gazdástul
Négy jó tehenet tartott akkoriban gazdánk, s közülük kettőt el akart adni. Az állami gazdaságoknak vásárolták a teheneket. Korán reggel dörgetik a kaput, s ott az állami gazdaság elnöke s főmérnöke: jöttek megnézni az eladó marhákat. Nyolcezer lejt kért a jószágért, de annyit nem tudtak ígérni érte. Egy pohárka pálinkára azért jutott idő — épp előző nap főzte ki a szilvóriumot —, még akkor is, ha az elvtársak munkaidőben voltak. Meglátja a főmérnök a falra kitűzött tablót. Maga gazdasági szakiskolát végzett? — kérdezte. Szó szót követett, s egyszer csak azt mondják: na, ide figyeljen, nekünk nem csak a tehenekre, hanem magára is szükségünk van! Visszük a teheneket, s maga is készüljön, megvan a helye az állami gazdaságban. Annyi fizetést kap, mint két tanító. Nem adott rögtön választ, meg kellett beszélni a családdal is a dolgot. Aztán jött a hír, hogy Szépmezőn a farmon kész a szoba, jöhet a gazda. Ment is, így lett belőle állattenyésztési brigádos a szépmezői állami gazdaságban. Akkor alapozták meg a gazdaságot, még csak ötven tehén lézengett az istállókban — ez ’69-ben történt. Tovább folyt az állatok felvásárlása, egy brigádosnak száz tehene kellett legyen. Az első brigádot Sándor Károly vezette, a másodikat Nagy Bertalan. Kocsit adtak alája, azzal járt az állatok után. Abban az időben legelőször Székelykeresztúr környékén kezdték el a fülszámozást. Többet ért a fülszámos állat, a bikaborjat is aszerint értékelték, milyen volt az anyja, apja.
Egy évet töltött Szépmezőn. Közben Baróton épült a kokszgyár, jó fizetéseket adtak, épp, mint a bányászoknak. Egy szép napon bejelentette: többet nem megy a gazdaságba. Rossz néven vették bejelentését, munkakönyvét sem adták ki. Mindegy, jó dolga lett a kokszgyárban. Ő eresztette a szenet az őrlőbe, könnyű hely volt. Ám hívatják egyszer az irodába. Hát ott a párttitkár, Kovács, s azt mondja: maga mit keres itt, nem ezt az iskolát végezte! Azonnal felbontani a munkaszerződését — utasította a kokszgyár vezetőjét. Magának pedig adok egy kedvezményes ajánlatot: Földvár vagy Prázsmár. Azt választja, melyiket akarja, három napon belül jelentkezik az egyik állami gazdaságban! Ha nem, olyan papírt rendezek magának, hogy Romániában még utcaseprő sem lehet! — fenyegette. Hej, édes jó Istenem! — vakarta a fejét Bertalan bácsi, de nem volt, mit tenni, úgy döntött, Földvárt választja, közelebb esett Szárazajtához.

Magyarosították az állami gazdaságot
Hétszáz állatot tartottak akkor a földvári állami gazdaságban, s az összest egyetlen brigádos, Manolátusz rendezte. Mérnöki diplomája volt. Délután ért oda gazdánk, az istálló végé­ben berendezett szobát kapta meg. Elosztották az állatokat is, négy istálló jutott neki, négy Manolátusznak. A jobb állatokat kapta a mérnök. Nyilvántartás semmi, a számbavevéssel kezdte a munkát Bertalan bácsi. Már akkor géppel fejtek ott, a brigádos a tejmennyiség után is kapta a fizetést. Jó munkát végzett, értékelte őt az igazgató és a főmérnök is, mind ilyen emberek kellettek volna a gazdaságba. Azt mondja egyszer a főmérnök: nem tud még egy ilyen embert, mint maga, kellene még egy brigádos. A földvári gazdaságban akkor Bertalan bácsi volt az egyetlen magyar. Jól jött volna valaki, akivel magyarul lehet szólni. Fogatosra is szükség volt, hát úgy intézte, az egyik legyen ajtai, magyar. Már ketten voltak, talált a szó. Az állatorvosnak kocsis kellett, hát beajánlotta egyik nagybaconi ismerősét, aki jól értett a lovakhoz. Megtetszett az állatorvosnak, felvette. Már hárman voltak magyarok.
Keresztes Samu — Keresztes Vilmos községi bíró fia — szintén gazdasági iskolát végzett, ő már Kézdivásárhelyen tanult, bátyja volt az igazgató. Bátoson helyezkedett el, szintén állami gazdaságban, felesége ugyanott dolgozott könyvelőként. Jó helyen voltak, de talán el lehetne csalni Földvárra — gondolta Bertalan bácsi. Felvették a kapcsolatot, meg is győzték, hogy fogadja el a brigádosi állást. De mi lesz a feleségemmel? — tette fel a kérdést. Könyvelő is kell a farmra — vágta rá az igazgató. Így gyarapodott a magyarság a földvári állami gazdaságban.
A jószágot pedig immár három brigádosnak kellett elosztani. Nem volt már új legény Bertalan bácsi, beleszólhatott az osztozkodásba. Három csoportba sorolták a teheneket, cinkust húztak, hogy ki választhat előbb, majd mindenki kapott jó és rossz állatot is egyformán.
Ment az élet, dolgoztak becsületesen, fizetést is kaptak a munka után. Magyarságukat megtartották, segítették honfitársaikat az érvényesülésben. Adódtak közben gondok is, de megoldották. A kollektivizálás áldozatául esett földeket mára visszakapták, de hogy mire megy ezzel a mai rendszerben Nagy Bertalan, az már másik történet.