Mi történt? Valaki észrevette, hogy a gyógyszertár kirakatüvegén a görög eredetű román FARMACIA szó mellett magyar szó tűnt föl: GYÓGYSZERTÁR. Ebből támadt azután a véres konfliktus. A magyar felirat fölfedezője azonnal riasztotta hasonszőrű társait, majd berontottak a gyógyszertárba, rátámadtak Körmöczky Emesére és munkatársaira, tiltakozván a magyar felirat ellen. Onnan kijőve pedig azt kezdték ordibálni, hogy a gyógyszerész kijelentette: románokat nem hajlandó kiszolgálni, azaz megvonja tőlük a gyógyszert. Az abszurd vád ellen védekezőket nyilván senki sem hallgatta meg. Szemtanúk szerint a gyógyszertár előtti teret elképesztően rövid idő alatt lepte el a kétnyelvűség ellen tiltakozó tömeg.
A március 19-i események ismeretében ma már föltehető, hogy a 28-as gyógyszertár magyar feliratának ürügyén főpróbát tartottak a pogromszervezők. Többek közt azt akarták megállapítani, hogy az ingyen fogyasztható pálinkától mennyi idő alatt jutnak el híveik az állati agresszivitás fokáig. Talán az is érdekelte őket: hányadik decinél kell abbahagyni az itatást, hogy a bátorságot növelő ajzás ne csapjon át saját ellentétébe, a tökrészegség bamba, összehuttyant rongyállapotába.
Aztán déli időben újabb hírt kaptunk arról, hogy a Magyar Televízió munkatársait megtámadták, felszerelésüket összetörték, autójukat felborították.
Kínzó sejtelmekkel ugrottam kocsiba, s igyekeztem a helyszínre. A Poklos patakának hídján túl, a gyógyszertártól kb. háromszáz méternyire leparkoltam. Nem lett volna tanácsos autóval a sok száz főnyi, megvadult tömeg ütésközelébe kerülni. Az úttesten átkelve elvegyültem az emberek között. Eszembe sem jutott, hogy fölismerhetnek, megtámadhatnak. Fokozódó riadtsággal kutattam Cselényi László és Várszegi Károly után. Megszólítani valakit? Kockázatos lett volna. Felfordított gépkocsikat nem láttam; ez kissé megnyugtatott. A tömeg láttán azonban a legrosszabbra is föl kellett készülnöm. Nincs szó rá, amit az alkohol és a gyűlölet keltett az egyetlen magyar szó miatt összeverődött emberekben. Mégpedig – tessék jól figyelni! – az Înfrăţirii, vagyis a Testvériség nevű utcában. Később szemtanúk mesélték: a vatrás csoportok oly izgatottan futottak össze minden irányból, mint amikor totemgyalázás történik Afrika belsejében.
Ismerősre bukkanva megkérdeztem: nem látott-e televíziósokat? Hallott-e valamit róluk? Igen, egy menekülő magyar nyugdíjas mesélte neki, hogy rájuk támadtak, összeverték őket, majd felborították és meggyújtották az autót, amelyen megpróbáltak elmenekülni.
Ezt nem hittem el. Hiszen akkor látni lehetett volna valahol az égő gépkocsit! A gyógyszertár főbejárata zárva volt. Ablakain befelé leselkedve mozgást nem észleltem. Az épület földszintje kihaltnak tűnt. Akkor a hátsó bejáratnál zörgetve, kiabálva próbáltam jelt adni a netán bezárkózott személyeknek. Semmi válasz, semmilyen életjel.
Növekvő kétségbeeséssel vetettem bele magam a hullámzó, harsogó, káromkodó, néhol meg éneklő tömegbe. Ott kell keresnem őket, gondoltam, ahol nagyobb és izgatottabb a csoportosulás. A gyógyszertárral szemben, kissé rézsútosan egy toronyblokk előterében bámultak sokan a magasba; öklüket rázva kiabáltak: "Gyertek le, bozgorok! Különben mi megyünk föl!" Akkor még nem értettem, kinek szól a fenyegetés. Odébb sodródva azt is láttam, hogy a harcosoknak italt osztogatnak. A tülekedés nagy volt, az embergyűrűből rendre kiszakadó férfiak mohón szopták a boros- vagy pálinkásüvegeket. Mentem utánuk, meg-megállva. Egy-egy vérmesen izzó szempár hosszan és gyanakodva tapadt rám. Ilyenkor elfordultam és gyorsan odébbálltam.
Visszatértem a gyógyszertár bejáratához. Időközben ott támadt újból nagyobb tülekedés. Eleinte kiabálást, helyeslést, biztató szavakkal elegyes mondatfoszlányokat hallottam, majd azután csönd lett. Mitől vajon? Rövid nézelődés után megértettem. Ötven-hatvan főnyi tömeg egy emberként meresztette szemét a kirakatüvegre. Annak tövében egy rosszarcú férfiú szorgalmatoskodott, térdre ereszkedve. Nem állapíthattam meg, milyen szerszámmal dolgozik; az üvegre festett magyar szó betűit kapargatta halálos komolyan, sőt, révülten, alkotó elmélyültséggel, akár egy Brâncuşi, egy Michelangelo. Hívei, avagy megbízói szemüket meresztve, bambán és szájtátva, pálinka- és diadalittasan, elismeréssel, sőt, csodálattal figyelték bravúrját, történelmi súlyú ténykedését.
Elnéztem őt hosszan magam is. Ritka pillanat az ilyen az ember életében. Nem a betűvakarás, persze, hiszen az mindennapos jelenség Erdélyben, hanem az áhítatos tömeg látványa: a xenofóbiás magömlés kéjében vonagló vitézek találkozása a harmadik évezred küszöbén.
Mennyire sajnáltam, hogy nem üzenhettem az emberi butaság zseniális krónikásának, a Mondo cane című film alkotójának:
– Iacopetti úr! Kedves Gualtiero! Induljon azonnal Marosvásárhelyre, ritka különlegességet kaphat lencsevégre. De rejtett kamerával kell dolgoznia, különben agyonverik a latin rokonság ellenére is.
A betűkaparó ember bámulóinak egyike, talán annak jeleként, hogy iszonyatos veszedelem közeledtét érzi, a fejéhez kapott, óbégatni kezdett, majd leroskadt a kövezetre. Kis ideig maga elé bámult, a fejét lógatta, majd vérmes tekintetét az égre szegezve borzalmas üvöltésbe kezdett.
Fájdalmas volt a hangja. Istennek panaszolt valamit, Istentől kérte, hogy a föld színéről tüntessen el valakiket.
Az üvegre festett magyar szó miatt szenvedett az az ember.
Úgy ordított, mint akit nyúznak.
Mint akit lassú tüzű máglyán égetnek.
De senki sem kérdezte: mi baja? Ne hív­jon-e mentőt?
Ekkor a szemközti tömbház felől harsány, tömeges bravó kiáltás hallatszott. Az ott garázdálkodó brávók bravóztak. Társaikat éltették, akik a felső emeletek szintjéről egy magyar feliratos táblát dobtak le az úttestre. Ennek szólt az örömkiáltás, majd annak is, hogy a különös zsákmányt az alant várakozók menten tapodni kezdték, szétszaggatták, darabjait ugrándozva mutogatták. Később tudtam meg, hogy a felirat így szólt: "Magyar sulit akarunk!" Állítólag két diáklány műve volt, akiket azután a rájuk rontó vatrások le akartak dobni a hatodik vagy hetedik emeletről. Ez csoda folytán elmaradt, de életüket így is rendőrök mentették meg. A helyszínről azonnal elszállították őket. Azt a magyar családot, amelynek erkélyéről a sulikövetelő táblát lehajították, kis híján meglincselték a támadók. A lakást feldúlták, berendezését összetörték, könyveket, bútormaradványokat dobáltak ki az erkélyről. Csoda, hogy agyon nem vertek valakit odalent.
Ekkor egy asszony megszólalt, reám mutatva:
– Nézzétek! Ő volt az! Ő szónokolt az imént a románok ellen.
Azzal többen is kezdtek körülvenni, szemrevételezni.
– Ki szónokolt? Hol szónokolt? – kérdeztem románul az asszonyt, aki nem válaszolt, csak bámult rám égő szemmel, eszelősen. Lábak mozdultak, karok nyúltak felém, mögöttem valaki úgy szusszant fel, hogy az fújtatás volt inkább, a támadó vadkan dühkitörése, bennem pedig egyetlen, ijesztő szó csörrent meg: lincselés! Ám abban a pillanatban föltűnt valaki mellettem, egy Toldi-termetű férfiú vetette magát a támadók elébe, karjaival egyet jobbra, egyet balra sepert, s a kis időre megtisztult helyről gyorsan elvonszolt engem. A vatrások úgy meglepődtek, a mindenre elszánt férfiú láttán oly­annyira megszeppentek, hogy bántódás nélkül távozhattunk.
Megmentőm szelíd szigorral meg is rótt azután:
– Kedves bátyám, hogy lehet ennyire meggondolatlan?
Autómat szerencsére épségben találtam, hiszen a kerekeit éppúgy kiszúrhatták volna, mint ’89-ben, halottak napján. Elhagytuk hát gyorsan a Testvériség utca környékét. Meg­mentőm úgy döntött, hogy hazaérkezésemig nem hagy magamra. Először a rendőrségre mentünk. Sejtelmem nem csalt: ott voltak a magyar televíziósok.
Nagy gonddal épp igazoltatták őket. Támadóikat persze futni hagyták, mint annak előtte is, amikor az őrjöngők televíziós személyeket támadtak meg. Várszegi Károlynak a csuklóját törték el, Cselényi Laci a fején, vállán sebesült meg a rázúduló ökölcsapásoktól.
A tömeg haragját azzal vonták magukra, hogy filmezni akartak. A Mondo cane hősei először a milliós értékű felvevőgépet törték össze.
A rendőrségről mindannyian hálistenkedve jöttünk el. Kimozdulásunk a házból rosszabbul is végződhetett volna. Otthon még elbeszélgettünk az én megmentőmmel, kinek neve maradjon továbbra is Toldi Miklós. Nem szeretném őt kitenni esetleges támadásnak azok részéről, akik azóta is büntetlenül ordibálhatják, hogy magyar vért akarnak inni. Kísérje őt örök hálaérzetem és csodálatom. Bátorságát vakmerőséggel tetézte azon a veszedelmes napon, amely naphaladás után is zaklatott maradt.
A Vatra – a Román Tűzhely – vitézeinek garázdálkodása éjfél után ért véget. A gyógyszertár-háború után elindultak a belváros felé. Elözönlötték a főutat, lebénították a forgalmat. Ebben senki sem próbálta megakadályozni őket.
Valaki, állítólag részegen, Trabantjával megpróbált kihajtani, vagy tán a járdára félrehúzni az úttesten nyüzsgő tömegből. Gázolás lett a következménye. Ekkor az autóját helyben darabokra törték, felgyújtották, őt magát félholtra verték.
Aztán másokat támadtak meg. Vérengző portyára indultak, egész lakónegyedeket vertek föl félelmetes üvöltéssel, és legfőbb jelszavukkal, miszerint meghalnak, harcolnak stb.
Barátaink időnként figyelmeztető jelzést adtak le telefonon: vigyázzunk, esetleg hagyjuk el otthonunkat, felénk közelednek a "magyar vérre szomjas" harcosok. Valaki azt is közölte, hogy Tőkés Lászlóéval együtt az én nevemet kiabálják akasztási szándékkal.
Az udvaron vigyázkodva hallgattuk üvöltésüket az egyetemi diákotthonok tájáról. Ott azután irányt változtatva tőlünk elfelé távoztak. Állítólag rendőrök is próbálták megakadályozni őket a magyarverésben.
Jóval éjfél után tértünk nyugovóra.

(folytatjuk)