Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú malac túr – volt egy birka. Ez a birka mit gondolt, mit nem magában, elszökött a juhász nyájából. Amint ment, mendegélt, találkozott rókáné komámasszonnyal.
– Hová, hová, birka komámasszony?
– Jaj, ne is kérdezze, rókáné komámasszony. Az én gazdám olyan okos, hogy ha hibát követ el a kos, én vagyok hibás, nem a kos. Most légy okos, Domokos! Emiatt elkeseredtem, s világ bujdosója lettem!
– Ó, ó, ó – sopánkodott rókáné komámasszony –, ördög vigye gazdurát, így vagyok én akkurát! Ha az uram lop egy libát, én követtem el a hibát. Bujdossunk világgá ketten, komámasszony!
Továbbmentek, mendegéltek, sűrű erdő mellé értek. Hát egyszer csak ki toppan elébük? Farkas koma, az bizony.
– Adj isten, rókáné komámasszony.
– Adj isten, farkas koma.
– Ej, de régen láttalak, drága kincsem, szép alak!
Így örvendezett farkas koma, de csak kívülről, mert belül haragudott rókánéra, merthogy sokszor becsapta már.
Kedvesen-nyájasan felelt rókáné komámasszony:
Biz én is rég láttalak!
(Rég, hogy be nem csaptalak!)
Hanem ezt az utolsó mondatot elnyelte rókáné komámasszony.
Most meg farkas koma vette fel a szót:
– Hová, hová, komámasszony? Miért vagy oly szomorú? Talán bizony a hazádban kiütött a háború?
Róka kománénak a könnye is kicsordult, amint elkeseregte nagy búját-bánatát. Hogy az ura lop libát, s őrá kenik a hibát! Minden liba nagy galiba, még majd ő kerül dutyiba! S mert nincs senki pártfogója – lett a világ bujdosója.
Hej, elszomorodott farkas koma e bús beszédre, hogyne, amikor őneki is az a baja! Mondta is rá nyomban:
Hej, az én sorsom se víg,
más lop bárányt, s rám kenik!
Mondjam tovább, ne mondjam, bizony mondom: birka, róka, farkas együtt mentek világgá. Mentek, mentek, mendegéltek, s kettőt-hármat alig léptek, farkas koma erősen szemügyre veszi birka komámasszony szép fehér bundáját. Egyszerre csak nagyot mordul, birka asszonysághoz fordul, s kérdi tőle:
Ejnye, a teremburáját,
hol szerezte a bundáját?
Ezt én vettem tavaly nyáron
a keresztúri vásáron!
Hej, túri vásár sátor nélkül, mit ér a juh bunda nélkül! – szegény komámasszony kékült-zöldült, hebegett, bégetett, hogy így meg úgy, az isten őt úgy segélje, ez a bunda igaz szerzeménye. Kint az erdőn nőtt a bunda e nyáron, senki fia nem vehette keresztúri vásáron.
– Ejnye, ejnye – szólalt meg rókáné komámasszony is, ki már a nagy vitát unta –, hát már most kié a bunda?
– Ilyen-olyan, hányszor mondjam?! – toppantott a farkas koma.
– Megesküszöl rája? – kérdezte rókáné komámasszony.
– Megesküszöm rája, nem az ő bundája!
– Hiszem, hiszem, ha a földet megcsókolod.
Mondotta a farkas koma:
– No, az ugyan nem nagy dolog. Megcsókolom százszor is. Megtettem ezt másszor is.
"Meg ám – gondolta magában rókáné komámasszony –, csakhogy mindig hamisan esküdtél."
– Hát gyerünk az erdőbe. Ott tedd le az esküt.
Mentek, mentek, mendegéltek, hamar az erdőbe értek. Elöl ment rókáné komámasszony. Egyenesen arra a helyre vezette, ahol egy csapda volt elrejtve.
– No, komám, csókold meg. Ezt a földet kóstold meg!
Farkas koma fejét lehajtotta, a földet szépen megcsókolta, s – csitt-csatt! – csattant a csapda, farkas koma orrát összecsapta. Akkor rókáné komámasszony szépen meghajtotta magát, s mondotta:
No, ebadta komája,
kell-e más bundája?
