UdvartérGyőző

2011. március 26., szombat, Kultúra

Péter Alpár grafikája

Áll a sofőr a halkan cseperésző esőben hajadonfőtt, a reggeli szellő borzolja a haját. Győző a sáncban, mint a paripák... Paripák? Mint a gebék, lábai négyfelé kifutottak alóla, nyelve a szájából kilóg; liheg, mint akiben már alig pislákol az élet lángja.

Áll a sofőr az esőben, felesége, mint a nyárfalevél, az anyós­ülésen reszket, remeg megállíthatatlanul. Az emelkedőre kaptató kanyartól jó kétszáz méternyire vannak, a kétsávos út jobb oldalán, menetiránynak háttal, a sáncban. Az imént érkeztek ide, alig pár perce. Tulajdonképpen nem ide akartak megérkezni, hanem a tízéves találkozóra. Csak tizenegy kilométerrel a cél előtt itt kötöttek ki.
Győző – a baráti rossz nyelvek szerint Villám – most se előre, se hátra. Alig villog benne az élet. A szpojler elöl, mint a kivert fogsor, ripityára van menve; a lámpák, a kanyarjelzők úgyszintén. Az autó bal oldalán mind a két kerék kitörve; a jobb első kerék is ferdén áll, kibicsaklott a kocsi alól. Hátul pedig a szélvédő, a tolató- és a helyzetjelző lámpa apró darabokban szétszóródva az autó mögött, az aszfalton és a V alakú, kikövezett, kibetonozott, olyan ötven-hetven centi mély sáncban. A hátsó ülésen pedig az induláskor gondosan vállfára akasztott öltönyeik, ruháik milliónyi apró üvegszilánkkal, sárral, fűvel, esővízzel és földdel vannak elkeveredve. Még csak tizenegy kilométer lett volna az egyetemi városig. Egy hirtelen bal kanyar utáni emelkedőbe futott bele az esőben olyan kilencven-százzal, amikor egyszerre csak azt érezte, hogy a Dacia úgy csúszik, mint egy szánkó, akárcsak egy korcsolya a jégen, fölfelé a kétsávos úton. Úristen, ez mit csinál, hova megy, kiáltott fel, mert röpke, két és fél éves vezetői tapasztalatában még nem volt része hasonló élményben. Balról olyan százméteres, buckás, vakondtúrásos, lejtős rész; jobboldalt pedig hir­telen emelkedő domb; Győző pedig száguld, mint a villám, a szembejövők sávján. Szerencsére valami egészen hihetetlen véletlen folytán egyetlen autó sem közlekedik most azon a sávon; nem jön semmi vele szembe. Ha jönne, akkor... Akkor ki tudja... Leállíthat­ták az istenek a szembejövő forgalmat; nem tudja, fel nem foghatja, hogy mi történhetett, itt ugyanis, ezen a szakaszon irgalmatlan forgalom van mindig. Szánkózik a Dacia fölfelé irányíthatatlanul; féket nyomni nem mer, mert akkor megpördülnének, és a bal oldali lejtőn begurulnának autóstul, mindenestül. A tehetetlenségi erő pedig röpíti, korcsolyáztatja az úton, az esőtől vékony, síkos, filmszerű réteggel borított úttesten. Ha fékezni nem lehet, hát akkor megpróbálja lassan, finoman a jobb oldal felé irányítani, terelni a szilaj paripát, amelynek még mindig elég nagy a sebessége, még mindig úgyszólván galoppozik felfelé; és az emelkedő mintha semmit se venne le a gyorsaságából. Lassan, óvatosan jobbra kezdi forgatni a kormányt, s mit ad isten, az addig zabolátlanul száguldó, a manőverekre alig reagáló Villám most finoman jobbra kezd húzni, át a saját sávjába. Már valahol a saját sáv közepén vannak. Ha itt meg tudná tartani, ha egyenesbe tudná hozni, majd gázt adva, a menedékesen lenyomott gázpedállal valahogy rákapatni, mint egy vonatot a sínekre, az útra. De nem sikerül, mert vészesen csúsznak most már jobbra, már az út szélénél vannak, már a sánc szélénél, s akkor egyszeriben, ahogy a jobb első kerék beleakad a sánc peremébe, hirtelen megpördül az egész pléhtákolmány, és csikorgás, zörgés, csattanás, szélvédőszilánkok, víz és sár és fű. És akkor megáll. És minden elcsendesedik. Még látja a csattanás alatt a felesége hosszú, göndör haját, ahogy kirepül belőle a hajkötő, és előrebukik a fej, a haja kibomlik, majd visszazökken az autó, a fej, és csend lesz körülöttük. Olyan csend, mint az ember halála után. Van valami baj, kérdezi a feleségét, de hála istennek azon kívül, hogy vállig érő haja kibomlott, plusz az ijedség, nem történt semmi baja neki sem. Kikászálódik, suhognak az autók mind a két sávon most már. Egy-kettő megáll, futnak az emberek, hogy sebesült-e meg valaki, mi van a nővel az első ülésen. Aztán indítanak, majd megnyugtatják, hogy beszólnak a pár kilométerre levő település rendőrőrsén, hogy jöjjenek azonnal.
Áll a sofőr a cseperésző esőben, egy szál pólóban, de nem fázik, nincs ideje most fázni. Az autó, mint egy modern pléhhalmaz-szobor. Nem baj. Nekik legalább semmi bajuk. Az asszony még mindig ott remeg, rázza a hideg az anyósülésen. Ne szálljon ki, ne fázzon meg, pedig bent sem lehet melegebb, hiszen hátulról most már befúj oda is a szél. De legalább az eső nem éri. Barátainak telefonál hamar, azoknak, akik szállással várták, és azoknak, akikkel hajdanában együtt töltötték az egyetemi éveket. Már a tíz órakor kezdődő találkozóra sem érnek el, majd csak – ha lesz még egyáltalán kedvük – az esti, vendéglői partira. Besétál az út szélén, vissza egészen a kanyarig. A helységnévtáblát nézi, hogy jól megjegyezze ezt a nevet, majd visszasétál a kötelező hatvanast jelző tábla mellett az autóig.
Újjászületett.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 517
szavazógép
2011-03-26: Kiscimbora - :

Benedek Elek: Kié a bunda?

Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, Tiszán túl, Dunán túl, hol a kurta farkú malac túr – volt egy birka. Ez a birka mit gondolt, mit nem magában, elszökött a juhász nyájából. Amint ment, mendegélt, találkozott rókáné komámasszonnyal.
2011-03-26: Kultúra - Fekete Vince:

Blattolás (Udvartér)

Péter Alpár grafikája
Rég nem utaztam az utóbbi időben olyankor vonaton, amikor a csöves-hátizsákos diákság nagy tömegben, csoportokban megy vissza valamelyik egyetemi városba. Ezért hát fogalmam sincs arról, hogy mostanában egyáltalán dívik-e ez a szokás, ez a diáksport, amit hajdanában, a kilencvenes évek első harmadában nagy előszeretettel űztünk mi, vékonypénzű diákok.