Nem is jutott volna eszembe ez az egész, ha a Székelyföld márciusi számának szerkesztése közben nem találom szembe magam egyik kedves szerzőm írásában a bliccelés édestestvérével, csak az annál sokkal magasabb rangú blattolással. Mert ha valami szervezetten működött ebben az országban akkoriban, akkor a blattolás az volt. Először is egy olyan ország kellett, ahol ennek – mint ahogy szerzőnk, Márton László is írja – "kultúrája volt, közismert és mindenki által tiszteletben tartott játékszabályokkal". És kellett sok, gyengécske apanázzsal ellátott diák vagy vékonypénzű atyafi, aki nagyon fineszesen, igen hamar rájött, hogy alkotó módon is lehet értelmezni bizonyos dolgokat. A vonaton való utazást például.
Íme!
"Nici vorbă!" (Szó­ba se jöhet!), mondja a CFR (Ro­mán Államvasutak) rendíthetetlen ura, kemény és félreérthetetlen pillantást küldve a fiú (vagy lány) jobb kezében levő, testével a kocsi távolabbi részében ülők elől diszkréten fedezett, gyűrött és kopott bankókra.
A fiú (vagy lány) tudja, nyert ügye van.
Olyan ötvenes forma, nagydarab, borvirágos orrú, vastag tokájú, inkább öreg, mint középkorú "jó román" a kalauz. Szerencsére, mert ha egy fiatalabb lenne, a tettvágytól és a bizonyítani akarástól buzgó fickó, egy szikár, józan elméjű, huszonöt-negyven közötti férfiú, az nehezebben alkuszik, és többet kér.
A blattoló tudja, hogy mindenekelőtt be kell biztosítania magát. Például: ha a S-i állomáson ül fel a Székely gyorsra, és a háromszáz kilométerre levő egyetemi városba, K-ba akar eljutni, akkor már a felszállásnál alaposan szemügyre kell venni a kalauzpofákat: ha elöl, a mozdony utáni kocsiból leszálló kalauz fiatal, a hátulsó meg idősebb, kedélyesnek látszó férfiú, akkor egyértelmű, hogy az utolsó vagonba ül fel. Kiválaszt egy, az útitársaktól távolabb eső helyet valamelyik sarokban, felpakolja a csomagokat a csomagtartóra, kényelmesen elhelyezkedik, és olvasni kezd.
Persze, a két lepedő már előkészítve, a zsebben.
Ennyivel kezdi. Természetesen a kalauz felsrófolhatja az összeget; de ha elégedetlenkedne, ötig enged – emeli – neki (ez a jegy árának a fele, vagyis: "Jumă-jumă!").
Az állomás után nem sokkal belép a kocsiba a kalauz, a blattoló fiú (vagy lány) pedig figyelőállásba helyezkedik, és "olvas" tovább. Amikor odaér mellé, csak annyit kell mondani neki (természetesen a nyelvén) nem túl hanyagul, nem flegmán, hanem úgy, hogy érezze, itt Ő az úr, hogy a kezében vagy, ez ugyanis őket némi fölénnyel tölti el: "Diák vagyok, K-ra szeretnék utazni" – és ki kell villantani, jól kivehetően, a bankócskák csücskét. Ha látszólag felfortyan, s olyanokat mond, hogy mit gondolnak (Ce credeţi voi?, így, többes számban), meg hogy tudjátok-e (ez is többesben), hogy mennyibe kerül K-ig egy jegy, akkor nyerésre áll a játszma. Illedelmesen kell válaszolgatni neki, elnézését kell kérni, alázatos pillantásokat kell vetni rá (hiszen szegény diákról van szó), és gyorsan fel kell fogni a második kérdésének az "értelmét".
"Hozzáteszek még kétszázat."
Ez már egy varázsmondat.
Mintha már az enyhülés jelei is mutatkoznának a szigorú arcon. Rámordul a kalauz a fiúra (vagy lányra), hogy "rămâi acolo", maradj ott, majd visszajövök.
Ez már félsiker. Megért egy teljes leizzadást. Innen már megy minden, mint a karikacsapás.
Ha csak a kontroll vagy a kontroll kontrollja, a szupra nem jön a kalauzunkkal, akkor nyugis utazásunk lesz. Ha igen, akkor azoknak is kell juttatni valamicskét: a kontrollnak és a kontroll kontrolljának, a szuprának is.
Mielőtt a vonat beérne K-ba, olyan húsz-harminc perccel azelőtt, ezt már tudni lehet, érkezik a kalauz a jussáért. Ha ülnek már a fiú (vagy lány) mellett, mögött, előtt, akkor int a szemével, és ki kell menni a két vonat közötti zakatakoló, rázkódó, hangos részbe, a közre, ahol a saját hang is alig hallható, és minduntalan kapaszkodni kell valamibe, hogy ne essen el az ember.
A tenyerébe leszámolja az illető fiú (vagy lány) a bankókat.
És mindenki elégedett.
Cinkosan kacsint a kalauz, mosolyog, "Să mai vii!" (Gyere még!), mondja, s már megy is, majdhogynem tánclépésben, éppen csak rá nem paskol a fiú (vagy lány) arcára.
És boldogok mind a ketten.