Erdőfüle, akárcsak Bereck vagy Bodzaforduló: végállomás. Odáig elmegy a vonat, de tovább nincs vasúti sín. Ide nem vezet vasút, de az autóbuszjáratok itt fordulnak meg. Át a Hargitán csak terepjáróval juthat el az ember Csíkországba. Itt tárja szélesre karját a Dél-Hargita, de Fülétől északra még terjedelmes erdők és legelők alkotják megyénk északnyugati csücskét. Az ide érkezőnek az az érzése, hogy végvidéken jár, ám ha betéved a Fortuna istenasszonyról elnevezett modern presszóba, ha betekint egy-egy családi házba, a falu életébe, meggyőződik: itt is Európába igyekeznek.
Szépen szól a betonkeverő
Erdőfülének két iskolaépülete van: a volt egyházi és az állami, a felső és az alsó. Az alsóban az elemi és az óvoda működik. Az udvar munkatelep: három hang keveredik, a betonkeverőé a déli harangszóval és a hazafelé induló óvodások zaja. Füle ugyanis Bodos mellett Erdővidék egyik olyan települése, ahol növekvő a gyerek- és a tanulólétszám, bővíteni kell az óvoda épületét! Rácz Gábor felsőrákosi Zöld út kft.-je nyerte meg a versenytárgyaláson ezt a munkálatot, s így nem csoda, hogy az építőmunkások zöme is sátoros Rákosból verbuválódott.
— Két teremmel bővítjük az épületet — tájékoztatott Rácz —, tetőtere félemeletes lesz. Összértéke 3,5 milliárd régi lej. Jól haladunk, az idő is kedvez, a pénzt is el kell költeni, mi is szeretnénk a beígért időre elvégezni a munkát.
Harangszókor kettős sorban vonult haza a fülei aranytartalék. Balázsi Ilona tanítónő vezette a kis elsősöket hazafelé. Tizenketten vannak — mondta —, de annyi a gyerek az óvodai előkészítő csoportban, hogy nem lesz gond a tanulólétszámmal, jövőre még népesebb lesz az első osztály.
— Ide figyeljen — kezdte magyarázni a gyermekáldást egy olyan nyugdíjas bányász, akit e sorok írója vizsgáztatott annó dacumál a bányavállalat továbbképző tanfolyamán —, itt áldás volt a bánya. Mi, akik keményen dolgoztunk a föld alatt, tudtuk rendezni a gyermekeket és a családot. Mi nem vagyunk vándorló fajták, s most éppen az a generáció szaporítja a nemzetet, mely még az ilyenféle apák és a nagyapák rakta családi fundamentumon nevelkedett. Ez a mi népünk olyan fajta, hogy itthon akarja megmutatni, képes valamire, hogy fáin a bennvalója, küzd az élettel, nem futamodik meg Pestre, hogy ott nyomorkodjék, s azok a bunyevácok bécsapják.
— A valamikor jónak mondható bányásznyugdíjakkal is úgy állunk, hogy lassacskán összezsugorodnak. Különösen azoké, akiket 1989 előtt nyugdíjaztak. Negyven év állami munka, ebben huszonöt föld alatti év után 520 lejt kapok! De mi lesz akkor, amikor ez a generáció is kihal? — jegyezte meg Boda István.
Tiszteletes Nagy Zoltánt, az 1271 lelket számláló erdőfülei református egyházközség lelkipásztorát, mert épp a szokásos heti baróti papi megbeszélésen vett részt, telefonon kértük, erősítené meg: valós-e a gyerekáldás a Kormos menti faluban?
— Igen, emelkedő a tendencia. Most billent át a jobbik felére. Eddig tizenhárom embert temettem, de tizennégy gyereket kereszteltem már! Egyébként iskolaügyben sok jót mondhatok. Vallásórákat tartok magam is ott. Az egyház visszakapta a felekezeti iskolát és az óvodát, de a falu használja. Az önkormányzattól nem kértünk bért, ennek fejében korszerűsíti az épületet. Ki hinné, hogy itt, a hegyek között korszerű tanoda működik, még központi fűtést is vezettünk. Most dolgoznak az uniós illemhely és kézmosók felszerelésén.
A föld a mi megtartónk
Fél óra hosszat álltunk az út szélén, figyeltük a mezőről hazafelé tartó szekereket.
— Aki most szedi a pityókát Fülében, az egy faláskát megkésett — mondták. — A javát már betakarítottuk. Közepes a termés, itt kevesen termelnek eladásra, feletetik a jószággal. Nekünk olyan földet adott a Fennvaló, jaj, rossz helyre telepedtek őseink, hogy csak istállótrágyával és erőltetett munkával lehet belőle valamit kicsavarni. Gyengék. Erdős terület volt valamikor a környék, ,,leorották" róla az erdőt. Látja-e: eleget garázdálkodik a vad, mert ha valahol van, akkor itt igen, de marad nekünk is valami. Ez nem kukoricatermő vidék, de ne: a szekerem telis-tele. Már a kocsányt is szállítom haza — így János bátyánk. — Lassacskán kihal az én generációm, azok, akik a bányásznyugdíjból élnek, de azok is, akiknek jár még a kollektívnyugdíj, s ha nem épül itt fel valami gyár, nem nyitnak valamilyen bányát, a nép megtartója csak a föld lesz!
— A föld, a visszakapott vagyon nagyon összehergelte itt az embereket — kapcsolódott a beszélgetésbe Nagy Julianna, akit mindenki Juci mámiként ismer Fülében. — Vannak testvérek, akik szépen meg tudtak osztozni, de nálunk nem így ment, szégyen, de elmondom. Mi tizenegyen voltunk testvérek. Van nekem egy szegény gazdag testvérem, Málnási Lajos. Perelt velünk. Olyan papírt csináltatott, hogy mi semmit ne kapjunk az ősi vagyonból, pedig volt föld is, jó sok kaszáló. Legelőt is adott el, erdőt is vágatott, eladta a fát, de abból mi nem kaptunk egy lejt sem, kisemmizett minket. Jaj, úgy szégyellem, de jó, hogy maga jött, mert éppen el voltam készülve, ezt megírom az újságnak, mert keservemben megharagudtam. Én nem perelek. Nem vagyok olyan buta, hogy én a pénzemet az ügyvédeknek adjam. Nekem módom van. Mind a kettőnknek jó nyugdíjunk van a bányától, állatokat adtunk el. Tizennyolc ár földet vásároltam, s nézze’sze meg, hogy mennyi pityókánk lett rajta! Az én uram meghalt, a bánya odaütte. Ez a második házasságom.
— Hogyan állnak a magánvagyon visszaszolgáltatásával Erdőfülében? — kérdeztük Balázsi Dénest, Bardoc község polgármesterét.
— A visszaszolgáltatással, mérésekkel a legjobban ez a falu áll. A birtoklevelek többségének kiállítása nagy gyorsasággal, politikai nyomásra történt. S most, amikor pontosabban azonosítani kell, jönnek a meglepetések. Bár szakemberünk erre a munkára nincs, a kültelkek után befolyt adókat mind a föld újramérésére fordítottuk. Egy szakcégre bíztuk, és a tavaly ősztől kb. 1800—2000 hektárt kimértek és feltérképeztek.
Ütik a vasat, amíg meleg
— Nem haladunk olyan gyorsan Erdőfülében Európa felé, hogy korszerű infrastruktúrája is legyen a falunak, de a helybeliek jól tudják, mit valósíthattunk meg a faluban és az egyház keretében egyaránt — tájékoztatott a közügyekről a polgármester. — Bevezettük a vizet, az utcai csapok már működnek. Következik a kanalizálás. A 7-es kormányrendelettel megindult folyamatnak három év a kifutása, ez a második év, az innen származó pénzből az ivóvizet kötjük be Székelyszáldobosra. Ez halaszthatatlan. De még mindig reménykedünk, hogy a harmadik esztendőben újabb munkálatokat végezhetünk el a megmaradt 17 és 40 milliárd régi lej közötti keretből. Az energiával nincsen baj. A villanyhálózatot két évvel ezelőtt megjavíttattuk, soron van az utcai égők kicserélése, mert rövidült a nap. Nagy megelégedésünkre szolgál, hogy visszakaptuk a Kormos festői völgyébe vezető, 17,5 kilométeres erdőipari utat. Korszerűsítésére Sapard-pályázaton nyertünk egymillió eurót. Hamarosan hozzálátunk, hiszen a szerződést már megkötöttük. Egyszóval: sok dolgot megvalósítottunk az eltelt időszakban. Igazuk van az embereknek, amikor elmarasztalják az RMDSZ csúcsvezetését, de ez nem azt jelenti, hogy itt, lenn nem mennek a dolgok. Ez a község a tavalyi iskolai évben csak a tanügyminisztériumtól közel húszmilliárd lejt kapott, s azt befektettük. S biztos, hogy ez nem Vadim Tudornak vagy Funarnak köszönhető, hanem annak, hogy az RMDSZ részt vesz a kormányban. Nagyon félek, hogy ha az érdekszervezet kiesik a kormányból, mert a román politika mindenáron meg akar tőle szabadulni, ezek a finanszírozások lecsökkennek, vagy éppen félbemaradnak. S akkor mit értünk el?
Ami nem látomás
— A vidéket ismerők bizonyára arról is olvasni szeretnének, hogy mi a helyzet a környék gazdag borvízforrásaival, a ,,palabányával" és Erdőfüle két műemlékével: a Boda-kúriával meg a vashámor maradék épületével, az egykori ipartörténeti gyűjteménnyel?
— Borvizünk valóban több van, de el kell mondanom, hogy ezekkel az utóbbi időben keveset foglalkoztunk. Tudatában vagyok annak, hogy ezek a turizmus bármely formájának nagyon fontos kincsei, s Bardoc község egyike azon erdővidéki településeknek, ahol jelentős tartalékai vannak a falusi és agrárturizmusnak, s miért ne, a balneológiának. De ez még a jövő zenéje.
Nem minden olvasónk tudja, hogy Erdőfüle határában található az ország egyik legjobb minőségű diatomaföldje (diatomit). Ez egy ezerhasznú kovaföld, amit a múltban bányásztak, értékesítettek, s kitermelésénél sok helybeli kapott munkahelyet. Értéke, ipari jelentősége elvitathatatlan, ebből készítik a legfinomabb olajszűrőket, hangszigetelőket, de a gyógyszergyártás egyik alapanyaga is. Bár van még az országban másutt is kovaföldtelep, Románia Franciaországból importálja félkész állapotban a diatomitot! A polgármester elmondta, hogy szakemberek tartottak ott terepszemlét, ugyanis elmondásuk szerint egy amerikai befektetőt komolyan érdekli a telep megnyitása.
Erdőfüle mindkét műemlék épülete magántulajdon, állapotuk meglehetősen elhanyagolt. A Boda-kúria iránt nemrég is érdeklődtek, ám a tulajdonos olyan nagy összeget kér érte, hogy eddig minden érdeklődő lemondott vásárlási szándékáról. Az ipartörténeti emlékként nyilvántartott vashámor emléktáblával ellátott épülete pillanatnyilag lakatlan, de megmentése nemcsak helyi, hanem megyei érdek is.
— A hámor termékeiből és más történeti jelentőségű tárgyakból álló, egykori Kolumbán Piroska-féle gyűjtemény — folytatta a gondolatsort a polgármester — egy része a fülei közbirtokosság székházának egyik szobájában található. Másik részét, mert magukénak tulajdonították, a Kolumbán rokonok elvitték. Szándékunk, hogy addig is, amíg sikerül Fülében múzeumi szobát összehozni, az anyagot a baróti múzeumban helyezzük biztonságba. Erről már beszéltünk is Demeter Lászlóval, az Erdővidék Múzeuma vezetőjével.
