Képzeljünk el, bármennyire nehéz is, egy olyan emberi világot, amelyből kitiltanák a festészetet.
Az a megképzelt emberi világ festészet, képek nélkül nem csak vak, de süket is lenne.
Liliom
Para Mária akvarellista annyiban akar s tud segíteni a teremtés bemutatásában, hogy a legértékesebb anyag, a víz segítségével fölmutatja azt, ami szerethető a világunkban, s amennyit föl bír emelni.
Annyira találó Nagy László költő figyelmeztetése, hogy közénk csempészem: Ne magyarázd, hanem műveld a csodát! Para Mária mintegy bizonyságot hozott közénk ezzel a kiállításával, műveli a csodát, a természet szépséges nagyságát próbálja elénk és önmaga elé idézni. Témája ezek szerint végtelen. Azok közé tartozik, akiknek a festményein elhisszük szépnek s életesnek még a pipacsok halálát is, magát a hervadást.
A festő begyűjti mindazt a rámák közé, amit meglát és szépnek talál. Ennél többet nem kívánhatunk, nem várhatunk el a festőtől, és magamban fölteszem a kérdést, ki tudja, hányadszor: te jó ég, hát ennyire gazdagok vagyunk? Ennyi virágunk van? Akkor – akkor még nem lehet nagy baj, hiszen itt áll a szemünk előtt, szinte kívánjuk megérinteni az erdő-katedrálist. Már ami még megvan. Hiszen ez az egész kiállítás csupa botanika! Nem is tudom, hogyan került egy, egyetlenegy festmény a többi közé, mely maga a szomorúság. Jelzés lehet, hogy ránk sötétedhet, ha nem vigyázunk, maga az ég is, rá a színek zuhatagára. Valahogyan beborul a gyimesi oldal, s a dombok párnaként simulnak a sötéthez.
Para Mária segít megnyugodnunk, hogy ennyire gazdagok vagyunk színekben, eleven természetben. Nem fél, és ez nagy dolog. Kerüli a megrajzolást, maga az akvarell műfaja sem állja azt. Festményei egy-egy sóhajtás mindahány, olyanok, akár a szerelmes és nem temetéses sóhajtások serege. Érdekessége, sajátossága ennek a világrebbentésnek, hogy alig lelni benne embert, emberi építményt. Egy-egy lésza, egy-egy tanyamaradvány megriasztja a nézőt, azzal annyi. És járkálhatunk tovább az érintetlen, de megérintésre vágyó természeti világban. Két pasztell is szerepel, ugyanaz a tónus, de nem annyira szállongó, mint az akvarellek világlátó világa.
John Bellers angol gondolkodó jegyzi a 17. században, hogy a föld azé, aki megműveli, s aki nem dolgozik, ne is egyék. Nos, Para Mária megműveli és láthatóvá emeli elénk a természet világát, ugyanakkor megműveli a lelkeket. Hiszen amit ad, azt a szépség igényéből és önként adja, lélekből, lélekig.
