Amikor minden éppen az élet diadalát zengte, döbbenettel hallottam a híradóból, hogy öngyilkos lett egy diák. Szorgalmas, csendes lány, aki valamilyen vétség gyanújába keveredett, és emiatt kirekesztettnek érezhette magát, keserű figyelmeztető sorai, melyeket az iskolatársainak írt, erről tanúskodtak. Apránként az is kiderült, hogy az osztályban többször elhangzott, szinte szállóigeként, az öngyilkossággal való fenyegetőzés. Eddig a tények.
Ami leginkább elgondolkodtatott a történet kapcsán, hogy ez a fiatal mennyire nem érezte meg a természet üzenetét, az élet hívó szavát. Azt is furcsának találtam, hogy a fiatalok közt mily megszokottá vált az öngyilkosság gondolata, még akkor is, ha csak kacérkodnak vele. Az idézett statisztikai adatokból viszont kiderült, hogy sokan próbálkoztak már öngyilkossággal, és néhányuknak sikerült is...
Miért? — vetődik fel önkéntelenül a kérdés, hiszen sokan küzdenek súlyos betegséggel, de harcolnak az életükért, míg mások eldobják maguktól.
Valahol megbomlott az egyensúly a test s a lélek között. Addig hirdettük kizárólagosan a test ápolását, a fizikai szépség fontosságát, míg elfeledkeztünk a lélekről... Lassan kezdjük elveszíteni fogékonyságunkat egymás iránt, és miközben a test "virágzik" a sok kozmetikum és plasztikai műtét, esetleg fogyókúra után, érzelmileg kiszáradunk, megcsappan az életkedvünk.
A probléma gyökere valahol abban kereshető, hogy sokan nem érzik a felelősséget a saját és a mások életéért, csak léteznek, és várják, hogy valaki tartalommal töltse meg napjaikat, éveiket.
Ha szülőként, nagyszülőként, tanítóként, barátként elfelejtjük vagy lényegtelennek tartjuk időnként megvilágítani az élet küzdelmekkel tele szépségét gyerekeink előtt, nem biztos, hogy a lelkükben győzni tud a fény.