Tudtuk, hogy nő a veszély, ám ellene semmit sem tehettünk. Autós barátaink közül ketten-hárman vállalkoztak arra, hogy bejárják a várost, hírt hoznak a várható eseményekről. Lakásomat figyelték, az RMDSZ székházát hasonlóképpen. Így attól a lehetőségtől is megfosztottak, hogy szükség esetén orvost hívhassunk.
Komikus, apró lények lehettünk a hatalom nagyítóüvege alatt. Nyilván, röhögtek is ijedt kapkodásunkon.
Közelünkből már korábban eltűntek mindazok, akik funkciójuk tekintélyével, súlyával próbáltak volna rendet teremteni.
Kincses Előd életveszélyes támadás elől vidékre menekült.
Király Károly, Maros megye hivatalos vezetője, aki elvileg a helyi hatalom fölött is rendelkezett, előző nap utazott vissza Bukarestbe.
Helyettesének (I. Scrieciu tábornok) szerepét, felelősségét, mulasztásait és cinkosságát a pogromszervezőkkel alaposan ki kellett volna vizsgálni. Nem volt, aki ezt testületileg követelje, véghezvitesse. Ehelyett önmaga fordult a legfelsőbb ügyészséghez olyan vádirattal, amelyben Tőkés, Kincses, jómagam és mások elítélését kérte. Hazugságainak elképesztő gyűjteménye alapján elképzelhető, miként viszonyult a márciusi pogromhoz, annak szervezőihez.
Amikor már minden jel arra mutatott, hogy a tüntetésen kívül támadással is számolnunk kell, legfőbb gondunk az lett, hogy elhárítsuk valamiképpen a román–magyar véres összetűzést. Fejszével levert utcatáblák, bevert kirakatok, letépett, felgyújtott magyar nyelvű színházi plakátok jelezték a pogrom kezdetét. Szemtanúk szerint a Petőfi téren a költő nevét hirdető táblát diadalordítás közepette verték le a falról, majd tűztáncot járva – hiszen a Vatra Românească tűzhelyt, tűzfészket jelent – fejszével próbálták darabokra vágni. A meggyalázott táblát valaki kimentette Budapestre, ahol az MDF, mementóként, falra helyeztette. Följajdult erre a Magyar Narancs nevű újság: "Már megint bántják a marosvásárhelyi románokat!"
De nemcsak aggódott, hanem röhögött is ez a magyar újság; ifjú olvasóit próbálta elszórakoztatni négykézlábjáró szellemeskedéssel, miszerint: annak a Sütőnek a marosvásárhelyi pogrom alkalmával ki is verték, meg nem is a szemét, hi-hi-haha! – világritkaságok gyűjteményébe való. (Mint az ötlábú borjú, meg a sörivás, gombócevés rekorderei.)
Ennél már Judea ezredes úr is humánusabb módon vélekedett, azt állítván a helyi napilapban, hogy olyan szemet, amely nem létezett, nem lehet kiverni. Ezt a román tévé marosvásárhelyi tudósítója nemzetközi konferencián is hazafias hévvel hangoztatta.
Nos, a megyeháza elé vonult, gyújtogatásra és öldöklésre kész román paraszti tömegek követelésének engedve a Front-tanács beadta a derekát.
Alelnöki megbízatásáról lemondatta Kincses Elődöt. Elképzelhető, mennyire ismerték a Görgény völgyéből, Libánfalváról, Hodákról, Dédabisztráról, a Mezőség közeli falvaiból behozott parasztok Kincses Előd politikai tevékenységét a megyei Front-tanács keretében. Talán még azt sem tudhatták, hogy fiú-e vagy leány. Azt cselekedték, amire a Vatra Românească vezérei fölbujtatták őket.
Volt, aki Kincses lemondása miatt ellentüntetést javasolt.
Ezzel nem értettem egyet. Véres áldozattal járó felelőtlenség lett volna.
Kincses Előd törvénytelen, puccsszerű megfosztása közügyi megbízatásától: fölháborító, de ő maga sem helyeselné, hogy ezért fegyvertelen magyarokat vonultassunk tüntetésre fejszés-láncos-dorongos tömegek ellen; minden kegyetlenségre képes őrjöngők ellen, akiket "diszkréten" a hadsereg, a rendőrség egységei is támogatnak.
Mind aggasztóbb híreket hoztak a városból. Tájékozódni kellett volna mindenről, ami történik, ám ehhez nem volt semmilyen "információs bázisunk". Nem működött az RMDSZ megyei szervezete, nem létezőnek bizonyult az országos központ, így hát arra tettem kísérletet, hogy az ország vezetőjét, Ion Iliescut tájékoztassam a várost fenyegető véres veszélyről.
Csak közvetett módon sikerült hírt adnom magunkról.
Gálfalvi Zsoltot március 19-ének délelőttjén három vagy négy ízben hívtam föl telefonon Bukarestben, s arra kértem: vegye föl a kapcsolatot Király Károllyal, kérje meg nevemben is, hogy azonnal tájékoztassa Ion Iliescut, akinek határozott, rendteremtő intézkedéseit várjuk. Gálfalvi mindannyiszor visszahívott engem, jelezvén, hogy mit sikerült, mit nem sikerült elintéznie. A harmadik vagy negyedik hívása fölcsillantotta bennem a reményt, ám a keserű kételyt is. Királynak sikerült Iliescuval beszélnie, tájékoztatta őt a marosvásárhelyi állapotokról, de a szigorú és gyors intézkedés dolgában "meglehetősen bizonytalan, kétértelmű ígéretet kapott".
Aztán újabb hír jött.
Ellentüntetésekre készülnek mégis a gyárak magyar munkásai.
Az én telefonomat már kikapcsolták a központban. Gyorsan autóba ülve olyan házba mentünk valakihez, ahol még működött a telefonkészülék. Azonnali körhívással próbáltuk megállapítani: valós hír-e az ellentüntetés kezdete? Új helyünkön is elnémult a tárcsahang. Követtek bennünket, és valószínűleg CB-rádión utasították embereiket az elszigetelésünkre.
Akik még velem voltak – pl. Borbély László –, terepszemle végett elindultak az üzemek felé. De senki sem térhetett már vissza.
Én átmentem az Erdélyi Figyelő szerkesztőségébe.
Ott még működött a telefon. Évát próbáltam fölhívni a lakásunkon. Nem sikerült. Papírt kértem a gépírótól. Valamikori főszerkesztői szobámban elkezdtem írni egy fölhívást a város magyar lakosságához.
A rádiónak szántam, de már nem juthatott el a stúdióba.
Fél év múlva láttam viszont egy borítékban, melyet sógornőm tett félre számomra. Vértől ázott kabátomat mosva bukkant rá annak belső zsebében. Befejezetlen kézirat. Arról szóltam benne, hogy Kincses Előd és Jakabffy Attila leváltása ellen tiltakozunk, de maradjon minden magyar otthon vagy a munkahelyén. Ne tegye ki senki magát az agyonveretésnek. Arra kértem őket, hogy a várost megmocskoló csürhét ne azonosítsák a román néppel, sem Marosvásárhely becsületes román lakosaival.
– Menni kell azonnal! – lépett be N., akit szövetségünk Bolyai téri székházából küldtek értem.
A félbemaradt kiáltványt zsebre vágtam, majd Évát próbáltam újból fölhívni. Az volt az érzésem, hogy sokáig nem fogjuk látni egymást.
A szerkesztőség telefonja is süket volt.
Akkor már egymagam voltam. Társaim, akikkel lakásomról elindultam, még mindig nem jöttek vissza. Volt, akit csak ’90 nyarán, Amerikából való hazatérésem után kérdezhettem meg: mi történt vele? Hová tűnt el azon a napon?!
Menni kellett a székházba. Amikor elfogadtam a megyei elnöki tisztséget, azt mondtam: csak életbe vágóan fontos ügyekben számítsanak rám.
Ez most olyan ügy volt.
A szerkesztőség előtt kísérőm autójába ültem. A Bolyai tér felé haladva, figyelmesen nézelődve minden irányba, azt tapasztaltam, hogy a nyugalom helyreállt. Csak ne lenne látszat! Ettől tartottam.
Fölmentem az emeleti gyűlésterembe. Valaki hangtölcsért adott a kezembe, hogy az ablakból szóljak azokhoz, akik a székház előtt, a téren tájékoztatást, eligazítást vártak tőlem, tőlünk. Talán tízvalahány perces mondandómat részint helyeslés, részint rosszallás fogadta. Nagyjából arról szóltam, amit a rádiónak szánt felhívásban is papírra vetettem. Csitító, nyugalomra intő szavaimra sokan felmordultak.
A jogos felháborodáson nem csodálkoztam. Azok az emberek látták, egyesek saját bőrükön tapasztalhatták, mit műveltek a városban a vatrások. Mégis azt kellett többször is hangsúlyoznom: szervezett, gyilkos szerszámokkal fölfegyverzett bandák provokálnak. E mostani állapotunkban ki kell térnünk az útjukból. Csupasz kézzel sokszoros túlerővel kerültünk szembe.
Időt is kértem az egybegyűltektől, mondván: az RMDSZ megyei vezetőségének közös határozat alapján kell tisztáznia, mi lehet a józan és eredményes cselekvés a váratlan támadások visszaverésére. Azt, hogy határozatunk nem helyben született meg, azonnali cselekvést hirdetve, bizonytalankodásnak, érthetetlen passzivitásnak vélték. Jómagam pedig egyszemélyes döntésként nem közölhettem velük, hogy szövetségünk sztrájkra fogja fölszólítani a város munkásságát. De ha lett volna is ilyen határozat: annak időnap előtti meghirdetése csakis a pogrom szervezőinek kedvezett volna. Minden lehetőségük megvolt ahhoz, hogy még 19-én este riasszák az üzemek román igazgatóit, mozgósítsák a román munkásokat a magyar munkások ellen. (...)
Ezután elkezdtünk tanácskozni. Húszan-harmincan lehettünk. Ám lehet, hogy kevesebben. Úgy látszott: az ígéretnek, hogy a teendőket alaposan megbeszéljük, eleget tehetünk.
Nem így történt.
Valakinek épp azt próbáltam kifejteni, hogy legfőbb gondunk a vérontás elkerülése, amikor kiáltást hallottunk:
– Itt vannak!
Mindannyian az ablakokhoz tódultunk.
Botokat, láncokat, baltát lóbálva román férfiak csapata rohant fölfelé a Bolyai utcán a székház felé. Vérfagyasztó volt az üvöltésük, szuronyrohamra emlékeztető, fanatikus elszántságuk. Aki útjukba került, feladhatta minden reményét. Aki naiv módon, emberi szóval fordult hozzájuk: mi történt, emberek? – mintha megvadult elefántcsordát faggatott volna.
Rátámadtak a székház előtt várakozó magyarokra. Talán közülük kerültek ki a pogrom legelső sebesültjei. Nem kegyelmeztek az asszonyoknak, a gyerekeknek sem.
Akik már nem menekülhettek el, behúzódtak a kapu alá, majd azután a székház termeibe. Vesztükbe futottak.
Néhány perc alatt kiderült, hogy a támadók legfőbb célpontja: az RMDSZ székháza. Miután a kapu előtt békésen nézelődő magyarokat agyba-főbe verték, szétkergették, ostromra készülődve egybegyűltek, vezéreik újabb utasításait várták.
Lezártuk, elbarikádoztuk az ajtókat, és megállapítottuk, hogy egyebet semmit nem tehetünk.
Bukarest tudta, mi történik a városban. A kormány tudta, mi történik a városban. Az államelnök tudta, mi történik a városban. Éppen ezért senki sem mozdította az ujját érettünk.
Nem áll módomban megszólítani azokat, akik az RMDSZ és a megyei Front-tanács részéről a pogrom kezdetének láttán és főleg miután az 20-án borzalmas méreteket öltött, Bukarest segítségét, közbelépését kérték és várták.
Bukarest úgy nézte végig a véres színjátékot, mintha maga rendezte volna távlati célokkal. Hűvös figyelme arra irányult, hol és mit kell még korrigálni a drámán.
Így rajtam is például, a dráma egyik főszereplőjén. A bukaresti Katonai Kórházban – hordágyon-e? műtőasztalon? – félig eszméletlenül fölém hajló ismerős arcot véltem fölismerni.
– Iliescu úr – mondtam, ha mondtam, hiszen lehetséges, hogy ez is ama hangtalan, benső kiáltások közül való, amelyeket rajtam kívül senki sem hallott Marosvásárhelyt, sem a katonai teherautón.
Az elnök úr meglátogatott engem az említett kórházban, bizonyára együttérzéssel, sajnálattal nézett végig rajtam, majd azt mondta Évának: nyugodjék meg, a tettesek, akikről tudomása van, elnyerik méltó büntetésüket.
Nem nyerték el. A védekezőket büntették! Az áldozatokat!
Az elnök urat azóta egyetlenegyszer sikerült közelebbről is látnom; azon a marosvásárhelyi megbeszélésen, amikor arra kértem őt, vesse latba minden tekintélyét, hogy beszüntessék az RMDSZ II. kongresszusának ügyében ellenünk indított vatrás hadjáratot. Városunk román politikai köreiben ugyanilyen erélyesen, sőt, fenyegetőleg tiltakoztak az ellen, hogy itt rendezzük meg a kongresszust. Amikor Iliescu úr ez ügyben állást foglalt, államelnöki "érvelése" így hangzott: az előkészítő munkálatok végső fázisában a kongresszus megtartását nem lehet betiltani. Ezt tudomásul vették a tiltakozók, valamint azt is, hogy a következő alkalommal korábban kell fölkelniük.
Ki korán kel, betiltható RMDSZ-kongresszust lel. Remélhetőleg államelnöki segédlettel, kormánytámogatással.
(folytatjuk)
