Líbiai háború... ugyanaz a bolygó, mégis, két teljesen más világ. Míg számunkra a legnagyobb fejfájást egy rosszul sikerült frizura vagy egy alkalmi ruha beszerzése okozza, addig egy nem is annyira távoli országban az emberek utolsó csepp vérükkel is a jövőjükért harcolnak.
Teszik ezt kortól és nemtől függetlenül, mert hisznek a jobb jövőben és önmagukban. Nem akarnak mást, csak szabadságot, mint minden ember. Ők hisznek abban, hogy közösen képesek jóvá tenni a múlt hibáit, és a jelenlegi helyébe egy más világot varázsolni, vagy legalább egyszer kiállni azért, amiben hisznek, és büszkén meghalni érte. Bekapcsoljuk a televíziót, vagy kezünkbe vesszük az újságot, és gépiesen olvasunk, míg csak szemünk meg nem pillantja a háború szót. Ekkor egy pillanatra összerezzenünk, elszörnyülködünk, sőt, még egy kis sajnálatot is érzünk az érintettek iránt, majd összecsapjuk az újságot, kikapcsoljuk a televíziót, és rohanunk, mert a nagy sajnálkozás miatt elkéstünk a fodrásztól.
Azok az emberek, akik ott, Líbiában, a világ egyik ,,legkommunistább" országában nőttek fel, akiknek nem adatott meg sem az a kényelem, sem az a luxus, ami nekünk, akiknek rettegniük kellene a szabad gondolkodástól, mert az élet arra tanította őket, hogy másoknak engedelmeskedjenek, tudják, mi a szabadság, és készek mindent feláldozni érte, míg mi, a szabadság gyermekei elfelejtünk gondolkodni, önrészegültekké válunk a sok hatalomfitogtatástól. Elvárjuk, hogy mások tiszteljenek bennünket, miközben mi nemhogy másokat, de néha önmagunkat sem tiszteljük, és elveszünk saját kis világunkban. Elődeink, akik népünk szabadságáért harcoltak, tudták, hogy egy győztes csata megvívásához nem elég a kard, nem csak a józan eszünknek, hanem a szívünknek is a helyén kell lennie. Vajon mi, akik életünk minden napján kisebb-nagyobb csatáinkat vívjuk, miért felejtettük el mindezt?
Molnár Andrea
