Úgy tűnhet, nyugvópontra jutott Romániában a szoborháború. Mert voltak, s tán még lesznek szobrok, amelyeket a lakosság tiltakozása ellenére nyomasztanak egy-egy magyar városban. Azt sem merem biztonságérzettel kijelenteni, hogy több magyar szobrot már nem meszelnek le, nem kennek be sz...ral, festékkel.
Mert ugyebár meghintették Erdélyt a Romulust és Remust szoptató anyafarkas szobraival, de érdekes módon nem az egykori román fejedelemségek tartományaiba plántálták azokat, a dáko-római leszármazást bizonyítandó, hanem a magyarlakta területekre.
Szobrot kapott a római császár száműzöttje, Ovidius is, mert Tomisban – ma Konstanca – ette keserű kenyerét görögök között. Ugyanis Dobrudzsában sem dák, sem román nem lakott addig, amíg meg nem kapta Románia Oroszországtól ajándékba. Üzlet volt az, nem ajándék. Mellesleg még azt, hogy egy szélhámos Ovidius szobrát eladta az ötvenes években egy román kisvárosnak a tengerparton. És melyik kommunista elnök merte volna azt visszautasítani?! – megvették, a szélhámos eltűnt a pénzzel, szerencsére a szobor a helyén maradt...
Most átadták, visszaadták Kolozsvárnak a magyar–román pénzen fölújított Mátyás-szobrot, ragyog, melegedik az ámulók csodálkozó tekintetétől.
Fadrusz János készítette, 1902-ben adták át, azóta csodálják a zarándokok, turisták. Erről juthat eszünkbe a Wesselényi-szobor kálváriája, azt a szobrot is Fadrusz készítette. A szocialista-kommunista, minek nevezzem, rémrendszerben egy bukaresti parancsra egyszerűen körülvették deszkapalánkkal az egész alkotást Zilahon, ne is lássák a bárót. Holott a báró éppen fölemelte magához, embermagasságig a jobbágyot, ez az ábra. Nos, az ötvenes években egy szovjet képzőművész-küldöttség járt kies Romániánkban, aztán egyikük azt mondta, nézzük meg a két Fadrusz-szobrot is. A pártfőnökök kétségbeesetten telefonáltak Zilahra, azonnal szedjék le a deszkákat a szobor körül, és estére létesítsenek köréje virágágyásokat, parkot, mindent, mert mennek a szovjetek...!
Ha ez humornak tűnik, adjunk hálát, hogy az idő csinosítja néha a kedvünket...
Én ott voltam, egyetemista voltam Kolozsváron, amikor 1959-ben őrjöngve ünnepelték és ünnepeltették a román fejedelemségek egyesülésének évfordulóját, és akkor "egyesítették", azaz eltüntették a Bolyai Tudományegyetemet. Soha olyan árvának nem éreztem s éreztük magunkat: mi lesz velünk, hogy s hol fogunk tanulni? Románul? Nem tudtunk románul!
Vidékről – divat ez nálunk – tömegesen szállították a román atyafiakat Kolozsvárra ünnepelni, folyt a cujka, a sör, sült a miccs, nekünk, néptáncosoknak pedig kalotaszegi meg székely viseletben kellett járnunk a hórát Mátyás szobra körül. Nagyon fájt. De parancs volt, kirúgás terhe mellett. Lejárt s lejáratta magát az ünnepség, hazakullogtunk, ültünk az ágyakon szótlanul: hallgattuk a románok – nem túlzok – őrjöngő, ordító, részeg ünnepét. Már késő este volt, akkor megjelent a milícia (rendőrség), és a több száz egyenruhás szétverte a tomboló tömeget, hazakergették őket. Az Egyetem utca sarkán voltam éppen, még láttam, ahogy Mátyás lován ittak s ordítottak a részegek, nyújtogatták a király felé az üveget, lóról dobálták az álló alakokra.
Rég volt, igaz volt. Nem legenda, de való.
A népséget hazakergették gumibotokkal, sokat elhurcoltak azok közül, akik a Szabadság (ma Unirii – Egyesülés) téren voltak. Szegény évfolyamtársunkat, Schneider Antit is bevitték a milíciára, jól megpofozták őt is, aki a légynek se ártott életében mindmáig, kopaszra nyírták őt is, másnap reggel kergették haza őket és sok mást. Valami együttérzés indított bennünket, sokunkat arra, hogy kopaszítsuk magunkat a nap emlékére. Professzor dr. Zörgő Benjámin nevetett a kopasz divaton, aztán megtudta, hogy ez Antival való együttérzésünk, és nem divat volt, akkor szomorúan s együttérzően bólintott...
A lóról a mocskot lemosta az eső, az idő. Nekem is csak úgy eszembe jutott, ha nem leszek vele ünneprontó. Mert lélekemelő most ránézni Mátyásra, ragyog, ragyog. És valamilyen egyezség okán levétették a talapzatról Nicolae Iorga réztábláját, melyen azt írta, hogy a román Mátyást senki nem tudta legyőzni, csak saját népe, a román...
Heidegger filozófus is eszembe jut: az idő mozdulatlan, befogadó.
