AmÃg a mai állapotokon nem tudunk gyökeresen változtatni, az erdélyi magyar felsÅ‘oktatásról nem lehet eleget beszélni. AmÃg a körülbelül 35 000 magyar egyetemistának mindössze egyharmada végzi tanulmányait anyanyelvén, addig a tényfeltárást nem lehet nem a bajok forrásának felkutatásával és orvoslására tett javaslatokkal kiegészÃteni.
A Kolozsvárott nemrég bemutatott új kiadvány, Az erdélyi magyar felsÅ‘oktatás helyzete és kilátásai szerint a magyarul tanulók alacsony számarányát diszkriminatÃv hatású szűk keresztmetszet okozza. A hazai szakkÃnálatnak ugyanis mindössze egyharmada hallgatható magyarul.
Az állami román felsÅ‘oktatási rendszer tehát a magyart mint tannyelvet, a magyar diákot mint potenciális hallgatót eleve hátrányos helyzetbe hozza azzal, hogy az egyetemi felépÃtmény a román tannyelv hegemóniájára épül, s már eleve aszimmetrikus. Minden három szakból csak egyben kÃnálkozik lehetÅ‘ség arra, hogy magyarul is oktassák, illetve válasszák, s ezzel három közül két magyar diákot megfosztanak a választás lehetÅ‘ségétÅ‘l. Ilyen körülmények között azt sem tudhatjuk tisztán, a magyar pályázók közül ki az, aki, ha tehetné, önként döntene a román tannyelv mellett, abban viszont biztosak lehetünk, sokan kényszerűségbÅ‘l folyamodnak e megoldáshoz.
A diszkrimináció ténye tagadhatatlan, s a helyzetet csak úgy lehetne orvosolni, ha az állam szimmetrikus szakkÃnálati rendszer felállÃtására törekedne. Lévén szó egy társnemzeti státust igénylÅ‘ és érdemlÅ‘ népközösségrÅ‘l. E státus hasonló nemzetrészeket (számarány, művelÅ‘dési hagyományok és helyzet) több uniós országban már megillet.
Kiderül a fentiekbÅ‘l, hogy a magyar állam által támogatott Sapientia – EMTE, bár nagyban enyhÃtett a szakkÃnálat csonka voltán, s ezrek számára tette hozzáférhetÅ‘vé új régiókban is az anyanyelvű képzést és érvényesülést, az alapvetÅ‘en hátrányos helyzetet felszámolni nem tudta, nem is tudhatta. Nem vitás, hogy az orvoslás fÅ‘leg és mindenekelÅ‘tt román állami feladat és kötelesség volt és marad.
Minden 1990 utáni relatÃv, kisebb-nagyobb javulás ellenére, ami az állami rendszerbÅ‘l nekünk jutott, egy másik alapvetÅ‘ rákfenében is szenved. A megoldáskeresést és a kibontakozást elgáncsolja a magyar, ún. "vonalak" teljes önállótlansága, úgyszólván betervezett szervezeti bénasága. Egy önálló egyetem, ami nincs, egy valóban önigazgató tagozat, ami szintén nincs, és aminek létrejöttét jobb ügyhöz méltó makacssággal és leleményességgel gáncsolják el húsz éve – az tudná felmérni a magyar diákság reális továbbtanulási igényeit, az lenne képes a szűkös szakkÃnálatot oly módon bÅ‘vÃteni, hogy megfeleljen az elvárásoknak, és gondoskodjék a minÅ‘ségiszint-emelésrÅ‘l.
AmÃg ezzel nem rendelkezünk, a mai állapotok csak az érettségizettek kiszolgáltatottságát növelik, a beolvasztást erÅ‘ltetik, a magyar kultúrát pedig súlyosan károsÃtják.
