Idén a közigazgatási tárca megfelelő fejezetében 500 millió forintot irányoztak elő erre a célra, amelyből a tervek szerint mintegy 14 000 diák érkezhet a határokon túli tartományokba. Ez több mint kétszerese a múlt évi összegnek. Tavaly 210 millió forint volt a pénzalap, amelyből 6000 diák és 600 tanár vehetett részt osztálykirándulásokon.
Az adatokból az is kiolvasható, hogy a "minden magyar diák látogasson el" lehetőségének megteremtéséhez szükséges anyagi fedezet szűkössége miatt ettől még messze állunk, holott tudjuk, hogy ez volna az eszményi állapot, hiszen ugyancsak Csete Örs beszámolójából derül ki: a 18–23 éves szakközépiskolások körében végzett, 2640 fiatal megkérdezésére alapozott felmérés szerint 72 százalékuk nem járt még Erdélyben, 57 százalékuk nem volt még Felvidéken, és 90 százalékuk nem ismeri Kárpátalját, és nem fordult meg a délvidéki magyar települések valamelyikében.
Megfigyeléseink alapján a valóság ennél árnyaltabbnak és színesebbnek tűnt. A családi vagy turisztikai alapú kirándulások, az előző kormányzatoknak a nemzeti összetartozás tudatát sorvasztó politikája ellensúlyozása révén a testvértelepülési és testvérintézményi kapcsolatok élénkültek, tartalmilag gazdagodtak, de az elszakított területek felkeresésének alacsony arányszáma mindenképp meghökkentő. Megsértődhetünk azért, és csodálkozhatunk azon, hogy funkcionális analfabéták még ma is "lerománozzák", "lejugózzák" – a "letótozásról" nincsenek adataim – a mieinket.
A magyar Országgyűlés és a jelenlegi kormányzat nemzetegyesítési programjának a gimnáziumi tanulókra is kiterjesztett osztálykirándulásos elképzelései ezért is szükségesek és fontosak, és mindenképp üdvözlendők.
És támogatandóak is.
Erre számos lehetőség kínálkozik, és, szerencsére, bőven van példánk rá: működik is. Szűkebb környezetünkre utalva a csernátoni kézművestábor több mint két tucat népi mesterséget okító tanfolyamai, vagy a testvértelepülési kapcsolatokba bevont ifjúsági csoportok határokon át történő ide-oda mozgatása megannyi alkalom, s az Apáczai Közalapítvány költségeit helyettesítő vagy ezt kiegészítő vállalkozás is. A csernátoni példánál maradva, a kézdivásárhelyi Bod Péter tanítóképző főiskolájának Csonkavár (Ikavár) alatti, az Illyés Közalapítvány támogatásával megépített diákszállásán nem egy ízben találkoztam a mostani kirándulási programokat megelőző időszakban is anyaországi, felvidéki diákokkal és pedagógusokkal.
A határokon átívelő ide-oda történő diákmozgás természetesen kölcsönös, és semmiképp se legyen csak egy alkalomra szorítkozó. Az egyik hódmezővásárhelyi általános iskolában ámuldozhattam azon, hogy milyen magas szinten mozgó Erdély- és Felvidék-ismereti, tanévenként ismétlődő versenyeket rendeznek. Ezek sikeréhez az erdélyi gyökerekkel is rendelkező pedagógusok nagymértékben hozzájárulhatnak.
A honosítási kérésekkel megrohamozott kolozsvári és csíkszeredai magyar konzulátusok tehermentesítésére ajánlott testvértelepülési kapcsolatteremtés szintén kiváló alkalom egymás megismerésére és megkedvelésére. Ez egyben kiállás és hitvallás is a nemzetegyesítési anyaországi programok mellett, amire az ellenzék folyamatos lejáratási, külföldet is behálózó kampányai ismeretében az osztálykirándulásos programokon túlmenően is szükség van.