A városban sétálok, amelyben leéltem eddigi életem jelentős részét. Sokszor el szerettem volna menni, kipróbálni más városok, közösségek életmódját, tanítását, hatását. Most úgy sétálok a magaméban, mint aki máshonnan jött, mint aki most ismerkedik a hellyel, mint aki meg akarja látni a lényeget, a város sajátos arculatát, megélni lüktetését.
Nehéz feladatra vállalkozom, tudom, mert mindenki elvágyódik – köztük én is – a nehéz megélhetés miatt, a csigalassúsággal araszolgató fejlődés miatt...
Nézem a névtelenségbe süppedt, egykor híres Olt Textilgyárat, a valamikori székely szövőgyár utódját, a dohánygyárat, melynek termékeit messze földön keresték, melynek rendezett parkját mindig megcsodáltuk. A környék tele volt élettel, a közeli bölcsőde meg gyerekzsivajjal. A Korzón vasárnaponként párok sétálgattak, de gyakran családok is — ilyet manapság már ritkán látni —, és hallatszott a parki pavilonból a térzene. A Gábor Áron téren telente felállították a gyermekváros mesefiguráit és a gyümölcsös bódékat, ahol narancsot árultak meg datolyát.
A Leánylíceum kertjében vert sátrat az első külföldi cirkusz, ahol nem a ritka állatokat csodáltuk meg kisdiákként, hanem a hosszú hajú cirkuszi artistákat.
A Mikó-sarkon megjelenik szemem előtt Rácz tanár úr hórihorgas alakja, aztán az egyetértésben, mosolygón sétálgató Király színészházaspár, a Koczka-sarok a doktor úrral, amint a betegéhez siet, édesapám, édesanyám, azóta eltávozott barátaim, jó ismerősök...
Új lakások, új lakosok tűnnek fel, helyek, amelyek idegenek számomra, mert nem köt hozzájuk semmi emlék, és kezdem megérteni Tamási Áron jól ismert szavait, miszerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.
A bölcs Lao Ce mutat rá nyugtalan keresésem céljára, amikor azt mondja: Az eredethez visszatérni annyi, mint megnyugodni. Hát ezért térek mindannyiszor vissza...
