Cigány egy nép. Nem hogy tudatlan,
nem az a baj: nem is akar
tanulni! – Bárgyú zsibbadatban,
másfél ezer éve, míg vihar
zúgott körötte (tudniillik
a szellemé), ül bávatag;
igricei – míg múlton múlik
az idő – fölvonítanak
olykor; a ’jobb nép’ vigad sírva,
hogy hajh, a régi szép idők!,
s hogy aszongya: így volt megírva
s hogy aszongya: hajh, azelőtt –
és így tovább. –

Melyik úristen
írta meg így? mikor? Hova?
hisz tohonyaságban térdiglen
caplatott már Árpád lova;
eszik, iszik, ölel és alszik
az istenadta nép rogyásig
s robotol nyögve (égre hallszik)
– mit néki ’más’, mit néki ’másik’ –,
méri magát a sárga földdel;
az okosabbja is azért járt
tanulni külországokon,
hogy vettessék Gyulafehérvárt
le a toronyból! fű se zöldell
sírján, mert sírja sincs: a hon
ennyi – vagy volt csak; a modernje
kimegy, kitanul és kitűnik
és szétszóródik, mint a pernye,
és anyanyelvének betűit
mintha bal kézzel írná már; a
nyelve hánytató makaróni,
és a haza emléke pára
(isten, ki tudná fölsorolni
e sok miért – miért-nemet! ) –
nagynéha, talán, meglehet,
hogy izzón szívébe hasít:
élnek – ha élnek – rokonok
a Kárpátoktól le Vasig;
s itt benn és odakünn konok
dühvel marják egymást: mit elvet
az egyik, az a jó az ellen-
félnek; s egy-gyöngyünket, a nyelvet
disznók elé szórjuk, a szellem
őrét hátulról ütjük főbe,
mint se tatár, török, se német
nem bírta, és tejfoggal kőbe...
s szánk a másik száját enné meg – –
cigány egy nép, nem ’tesz’, csak jajgat,
hogy ez s az ’eladta’ magát,
és az s ez el fogja előbb-
utóbb.

Feleim, vigasztalhat,
hogy jól becsapja a vevőt.
Véres porond. Korlát, se gát.
Önkéntes gladiátorok:
egyik a másra acsarog
és támad újra, újra, újra,
s az öregisten hüvelykujja
lefelé bök – rajt, hejjehujja!

Nyomunk a szél porral befújja.

Hát ezek vagyunk, magyarok.