Nem tudom, ki szervezte meg, hogy a magyar vérre szomjas tömeg szeme láttára felnyújtották nekünk az üvegeket.
Voltak percek, amikor a vastag gerendák valamelyikén ülve megpróbáltam elképzelni, vajon mit csinálnak éppen a családom tagjai?
Éva bizonyára az agyvérzés határán próbál tájékozódni, ide-oda telefonálni érdekünkben. Talán nincs egyedül, barátaink veszik körül, és próbálják tartani benne a lelket, a reményt.
Budapesten Ágnes lányom, ha nem értesült Marosvásárhely vatrás megtámadásáról, a barbár garázdálkodásról, akkor gyanútlanul pihen a tévé előtti kereveten, esetleg újságot olvas. Laci vejem erdélyi riportjainak valamelyikét készíti elő adásra; Sárika unokám leckét tanul, vagy madarainak hangját hallgatja, afrikai utazást álmodva. Lacika, sikaszói társam a pisztrángos napokon, amelyek oly régen emlékké foszlottak, örök nyugtalanságában Budapest utcáit róhatja most, tavasznézőben, a barátaival.
Veszprémben András fiam szolgálatos orvosként hajol panaszok, jajok, életet könyörgő szemek fölé; és ha gyógyító munkája közben akad szabad perce, bizonyos, hogy a kényszerűleg elhagyott szülőföldre, Erdélyre gondol. Ilyenkor az ezüstfenyők rengetegéből ezüstport kapnak fel a nyargaló szelek. Veszprémben meghintik vele András halántékát. De ha tudná, mi történik most itt velünk: egyből megőszülne.
Melinda menyem a délelőtti fogorvoslás után ugyancsak leckét író kislányait, Borit és Pannát ellenőrzi soha ki nem fogyó türelmével.
Hát anyám vajon mit csinál otthon, Pusztakamaráson, egymagában?
Apám halála óta oly ritka az eleven szó a házban, akár a csillaghullás. Üldögél anyám a kicsi széken a fűtő mellett, és talán maga is a valamikori csodálatos vázára gondol: a hajdanvolt nagy családra, amely összetört, darabjaira hullott.
(Március 19-én, naphaladáskor nem gondolhattam, hogy néhány nap múlva emberséges román parasztok beszélnek le vatrás indulatú román fiatalokat barbár szándékukról. Pusztakamarási házunkat akarták ugyanis anyámra gyújtani "büntetésül" a fiáért, aki Marosvásárhelyt az ő tudomásuk szerint "Erdélyt akarja elszakítani Romániától".)
Gergely öcsém hollétén nem törtem a fejem. Bizonyosra vettem, hogy sógornőmmel, Marival együtt Éva mellett van.
István öcsém? Őt és Jolit, a feleségét, mindig irigyeltem azért, hogy mindennap láthatják a Bethlen Kollégiumot, az Őrhegyet, életem legboldogabb korszakának színhelyeit. Enyed nincs messze Marosvásárhelytől, mégis oly távoli, lassan süllyedő Atlantiszként homálylik felém a kisebbségi lét omlásában. Így önnön nyomorúságának, vészes fogyatkozásának bánatából Bethlen Gábor városa tán nemigen figyelhet mifelénk. István öcsémmel akár telefonon is szót váltani: ritka lehetőség.
A gerendán üldögélve magamban el is beszélgettem Évával, egész családommal.
De nem búcsúztam tőlük még gondolatban sem! Az a különös érzésem támadt, hogy ha szóhoz engedem jutni magamban a búcsú érzését: már a következő pillanat végzetes lehet rám nézve. Egész lényem tiltakozott a belenyugvás ellen, a halál elkerülhetetlenségének gondolata ellen.
De bárhogyan rajzottak is a gondolataim: semmilyen kiutat nem láttam. Csak Isten csodája segíthet rajtunk! Valószínűleg mindnyájan így gondoltuk ezt. Mind a hetvenkilencen.
Közben mégis törtem a fejem: a szabadulás mécsesreményével milyen irányba lehetne tapogatózni?
Alant a fejszés emberrengeteg.
A téren dühöngő őrültek fokozatosan növekvő üvöltözése.
Marad tehát az ég magassága, a repülés abszurd vágya, Ikarosz kalandja. Így okoskodtam tehát: ha alulról, a székház termeiből keltik a tüzet, csakis a tetőn át menekülhetünk. De hogyan? Gyilkosaink ölébe, nyakába ugorva? Ha pedig a tetőszerkezetet gyújtják föl, akkor a padlásfeljárón kellene leereszkednünk. De micsoda tülekedés támad itt a füstben, majd a lángok között! A gyújtogatók pedig, a székház termeiből idejében kimenekülve, a kapu előtt fognak várni minket nagy röhögéssel.
Harsány röhögés közben fognak mindannyiunkat gondosan agyonveregetni.
Nem, ezt az örömöt nem szabad nekik megszerezni!
Marad mégis... mi marad? Illyés reménysége: haza, a magasban.
Álmomban gyakran szálltam fel láthatatlan szárnyakkal a földről, rugaszkodtam el az űrbe a szülőház nádfedeléről.
De némelykor ébren is úgy éreztem, hogy menten fölszállok, körberepülöm a Hargita csúcsait. Például, amikor Lacikával azt énekeltük a Bakó pataka mentén, hogy Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenczáros!
Mászni kezdtem a gerendán fölfelé. A keresztkötéseknél jobbra-balra kapaszkodva mind fönnebb jutottam, majdnem a tetőnyereg magasságáig. Ott azután megpihentem, lovaglóülésben egy gerendára telepedtem, a másikat két karommal átöleltem, hogy le ne potyogjak valamiképpen.
Ott tűnődtem legalább fél óráig a menekülésnek egy olyan lehetőségén, amelyet társaimnak is ajánlhattam volna.
Később azt vettem észre, hogy másvalaki hasonló módon méregeti a padlás magaslatait. Egymásra néztünk. Tekintetünk jelezte csak a reménytelenséget.
(folytatjuk)