Mindennap elhangzó mondataink: meg kell tennem, el kell készítenem, ki kell fizetnem, és még sorolhatnám, hogy mi minden kezdődik úgy számunkra, hogy kell. Benne van a körülmények kényszerítő hatása, a kikerülhetetlen, minden, amitől nem szabadulhatunk. Olyan gyakori lett beszédünkben ez a fordulat, hogy már elgondolkodtató, mert ilyenképp is elhangzik: el kell mennem esküvőre, ki kell vennem a gyereket az óvodából, fel kell köszöntenem a barátomat...
Vajon tényleg minden kötelező az életünkben, mert a mindennapi létünk függ tőle, vagy mert elvárják tőlünk, vagy talán mi várjuk el magunktól?
Csakugyan muszáj elmenni az esküvőre, a névnapra, ha nagyon nincs kedvünk, pénzünk, nem választhatunk egy más alkalmat, egy kisebb ajándékot és egy őszinte ízű látogatást? Tényleg teher a saját gyerekünket kivenni az óvodából, vagy csak fáradtak vagyunk, pedig ő a szemünk fénye?
A hit hirdetői szerint minden pillanatban választhatunk a jó és a rossz között, a bölcsek szerint rajtunk múlik a döntés, hiszen senki nem tud kötelezni lényegében semmire sem, legalábbis gondolati síkon.
Van abban egy kis önsajnálat, ahogy a dolgokat nézzük, és talán felmentés is önmagunk számára, amiért nem állunk ellen, amiért nem lázadunk a megszokás ellen, amiért nem változunk.
Hallgatom a híreket, a megdöbbent világ érthetetlen felszisszenését annak az esetnek a kapcsán, hogy a japán fukusimai erőműtől távozásra szólítottak fel minden, még ott tevékenykedő munkást. Páran ellenben nem hagyták el az erőművet, saját akaratukból, életük árán is folytatják a javítást, a helyreállítást.
Vajon tényleg ezt kell tenniük egy tőlünk idegen etikai szabályokkal rendelkező keleti országban, vagy ők döntöttek úgy, hogy a több mint húszezer halott honfitársuk áldozata mellett az övék sem túl nagy, s talán sok életet menthetnek meg ily módon?
"Mindannyian a saját életünk főhősei vagyunk, és sokszor a névtelen hősök hagyják a legnagyobb nyomot" – írja Paulo Coelho.
