Ojtozban mintha megállt volna az idő. Jánó Gyula és Elemér házában semmi sem változott. Nemcsak a lakásuk mögött csobogó Ojtoz vize, hanem egy életen át tartó beszéd- és szellemi sérülésük az oka annak, hogy lakásukba nem hatol be a nagyvilág zaja, pedig a műúton gumikeréken robog a nagyvilág be, Erdély felé, és ki, Moldva irányába.
A testvérpár naiv alkotó. Rég túl vannak életük delén. A két világháború között jegyezték be őket a katolikus leányegyház születési anyakönyvébe. Lakásuk valóságos kiállítás. Szerteágazó témájú alkotásaikat sokféle anyagból készítik. Első helyen áll a fa és az agyag. De van ott ólomból, bádoglemezből, fémhuzalból alkotott temérdek figura. Az udvaron olyan fémplasztikával találkozunk, amelynek vázát ezer és millió fémhurokkal kapcsolták egymáshoz. Ki tudná azt utánozni! Az volt az érzésünk, hogy csak így lehetett átvészelni, átélni a lepergett évtizedeket, legyőzni az időt. Nincs a világnak olyan tárgya, ami elkerülte volna figyelmüket. Fő helyen áll a keresztre feszített Krisztus. Agyagból készült, de váza drót... Nincs a világnak az az anyaga, amiből ők ne fabrikáltak volna valamilyen figurát. Fából megalkották az egykori ojtozi erdei iparvasút kicsinyített mását. Ha úgy adja a Fennvaló, festeni is készek. Naiv festményeikre egyedi rámát illesztenek. Érdekesek a legkülönbözőbb anyagokból készített mozaik-féleségeik is.
Tény, felettük is eljárt az idő. A kiállításszobában lassan mindent vastagon betakart a por. Gyulus még bírja, de Elemér ágynak esett. Búcsúzáskor meghagyták: térjünk még be hozzájuk.
