A gyújtogató szándék nem sokkal ezután tényként, valóságos hírként sújtott ugyancsak telefonon Évára. Ekkor, nyilván az eszméletlenség határán, homlokát olyan erővel verte a falba, hogy az agyrázkódás következményeit mindmáig szenvedi.
Nem tudom, az alkonyatnak melyik szakában szóltak, hogy valaki, egy román fiatalember akar beszélni velem. A padlásfeljárat torkában állt, onnan szólt föl hozzám jóindulattal:
– Sütő úr, nagyon kérem, jöjjön le, hagyja el az épületet.
– Miért kellene elhagynom? – kérdeztem.
– A végveszély elkerülése végett – mondta.
Azt kérdeztem tőle, miért csak engem szólít föl a távozásra?
Hiszen itt sokan vagyunk, és mindannyian életveszélyben. Vagy együtt távozunk innen, vagy maradunk mindahányan.
Válasza, magyarázata homályos volt. Sza­vaiból olyasmit hámozhattam ki, hogy föltétlen védelmet nem garantálhat, de mindent megtesz békés távozásom érdekében. Ajánlatát, amelynek oka, háttere homályos volt, nem fogadtam el. A fiatalembert arra kértem, üzenjen azonnal Ion Scrieciu tábornok úrnak, hogy valamennyien követeljük, biztosítsa távozásunk lehetőségét. Kötelessége ezt megtenni, hiszen a megye vezetője, a hadsereg és a rendőrség fölött is rendelkezik.
A tábornok úr helyett Judea ezredes jelentkezett.
Fejszés, botos, emberi mivoltukból kivetkőzött, vörös szemű lények tömegéből szólt föl a padlásra, engem kéretvén a feljárathoz. Megkérdeztem, mit óhajt? Határozott, pattogó hangon közölte velem, hogy mihamarabb el kell hagynom az épületet, különben végzetes veszedelembe sodródunk vala­mennyien. Megismételtem a kérdést: miért csupán engem szólít föl a távozásra? Miért nem valamennyiünket? Az ugyancsak zavaros magyarázatból olyasmi derült ki, hogy mindenekelőtt én vagyok a feszültség, a tömegőrület oka, táplálója, ezért a társaimra nézve is jót tenne a távozásom, melynek biztonságát ő garantálja. Társaim egyöntetű véleménye alapján azt is kértem az ezredestől, hogy közölje azonnal a tartalékos tábornokkal: életveszélyben vagyunk, gondoskodjék a gyilkos bandák szétoszlatásáról, küldjön katonai járművet érettünk, de olyat, amelynek rakterét nem ponyva borítja; amely – ha egyszer fölszálltunk rá – védelmet jelenthet számunkra a fejszés támadók ellen. Judea úr válasza az volt, hogy hiú reményeket fűzök a tartalékos tábornok jóindulatához. "Azért kérem őt – mondtam –, mert vele januárban még szót tudtam érteni." "Ami volt, elmúlt!" – mondta cinikusan az ezredes.
De úgy távozott, mint aki mégis intézkedni fog az életünk megmentése végett.
Nem tudom, mennyi idő telt el az ezredes újabb megjelenéséig.
Akkor is csak velem volt hajlandó tárgyalni. Közölte, hogy kívánságunknak megfelelően a hadsereg teherautója várakozik ránk a kapu előtt. Ugyancsak kérésem szerint megérkezett Scrieciu tábornok úr is, szabad elvonulásunk másik "garanciája". Ha pedig nem lennénk hajlandók elhagyni a padlást, mindazért, ami be fog következni, senki semmilyen felelősséget nem vállal. Figyelmeztetett, hogy a felbőszült tömeg mindenre képes, így például könnyen megeshet, hogy festékkel öntik le a padlásfeljárót. "S akkor vége mindennek!" Mondhatott volna benzint, nyersolajat is. Azt is mondhatta volna, hogy ha élve kapnak el bennünket, akkor a hodáki parasztok marószódával égetik ki a szemünket. Nyilván mindenről tudott, amit ellenünk megterveztek, hiszen egyik legaktívabb részese volt a nap eseményeinek. Az viszont gyanús volt, hogy miért éppen hozzám ragaszkodik őkelme a távozás dolgában. Vele együtt pedig a már említett, ismeretlen férfiú is, aki állítólag később is mellettem volt a sürgősségi klinikán.
Társaim majdnem egyöntetűen a maradás mellett döntöttek. Vélemé­nyükkel, miszerint az ezredes úrnak egyetlen szavát sem szabad elhinni, magam is egyetértettem. De akkor már határozottan úgy véltem, hogy az elszabadult állati indulatokon senki sem tud, nem is akar erőt venni. Mindegy, hogy az ezredes mit hazudik, és miként akar engem meglincseltetni: a végveszély elkerülhetetlen. Ha konokul ragaszkodom a maradáshoz: porrá égünk valamennyien! Ha megkísérlem a távozást a felajánlott módon, vagyis a félszájúlag hangoztatott rendőrségi védelem és a hadsereg teherautójának igénybevétele révén, akkor talán... talán halovány reményem lehet az életben maradásra. Azt is tudtam, erős meggyőződésemmé lett a tapasztalatok alapján, hogy ha elhagyom az ostromlott padlást: a biztos tűzhalál veszélye mindannyiunk feje fölül elmúlik, és valamilyen csoda folytán föltűnik a megmenekülés lehetősége.
Úgy döntöttem tehát, hogy alászállok a vérszomjasok közé. A még védett padlásról a védtelenség állapotába.
(Káli István erről így vélekedik a Fehér Könyvben közölt emlékezésében: "Sütő Andrásban felülkerekedett a jóérzésű ember vak bizalma a többszörösen kiadott tiszti becsületszó iránt. Neki nem volt alkalma többször is áttekinteni személyesen a tanácselnök úr gerincének röntgenképét.") Hogy nem lett volna? Több ízben is. Hiszen jól tudtam magam is, milyen szerepet játszott a meghamisított amerikai plakát ürügyén keltett sovén uszításban; beszámoltam arról is, miként próbálta megakadályozni magyar nemzetiségű személyek részvételét a városi vezetésben. De nem erről van szó. Nem is holmi vak bizalomról, önáltatásról, avagy balekségről.
Egy adott helyzet parancsáról van szó.
Bizonyossá lett bennem, hogy ha nem távozom, ha nem engedek a többszöri, ultimátumszerű fölszólításnak: mindannyian elhamvadunk a tűzben. Meggyőződésemmé vált, hogy határozatommal társaim életben maradását is szolgálom. Ha én akkor egy teljesen értelmetlen, sőt, az összes, padlásra menekült halálát jelentő konok maradáshoz, "egységhez" ragaszkodom: az végzetes lett volna. Hiszen semmilyen segítségre nem számíthattunk, és arra sem, hogy az őrjöngés végső határáig fölhergelt tömeg hajlandó lenne abbahagyni a székház ostromát; hogy képes lenne tudomásul venni a kudarcát. Ehhez először ki kellett volna józanítani, netalán emberségében újjáteremteni.
A továbbiak engem igazoltak. Hála Istennek, ösztönöm nem csalt meg.
Úgy döntöttem tehát, hogy elhagyom a padlást. Társaim közül néhányan ugyanígy határoztak. Közülük egyik-másik megszenvedett azért, hogy velem jött. A fiatal Bíró Leventét velem együtt kezdték ütlegelni, mire bemászott a teherautó alá, amely aztán induláskor a lábát roncsolta össze. Juhász Ilonát is lesegítették, bár ne tették volna! Velem együtt került a kórházba.
Akik engem követtek a távozásban: nyugodtan a padláson maradhattak volna. Utólag viszont könnyű okosnak lenni.
A padlásfeljáróban Judea ezredes fölszólított, hogy kövessem őt a betörők által megszállt termeken át, a rendőrkordon előtt.
Megjelenésünk csöndet teremtett. Hallani lehetett a zsiványok nehéz lélegzését. A gyűlölettől, alkoholtól és fáradtságtól vörösen, sárgán izzó tekintetek borzalmas látványát nehéz fölidézni. Dante Poklából sem tudnék olyan mozzanatot említeni, amely kisegítene az ábrázolásban; annak érzékeltetésében, hogy miként tapadhat a védtelen emberre több száz gyilkos, az irracionális gyűlölet fenyegetésével, a vérszagra gyűlt éji vadak éhének-szomjának reszkető nyugtalanságával.
A látszat, miszerint a győztes ezredes nyilvános akasztás végett vezet kifelé bennünket, valamelyes fegyelmet teremtett.
Így nem szaggattak széjjel, nem vágtak négy­felé bennünket a hosszú késekkel. Valójában kegyesek voltak hozzánk, és csak egy-egy ökölsújtással, bokán rúgással jelezték indulataikat. A rendőrök vagy kiskatonák közönyösen nézték, ahogy a válluk fölött öklöznek bennünket.
Az ezredes néha visszanézett, és barátságosan feddő szavakkal próbálta csillapítani a bátor bitangokat:
– Ejnye, fiacskáim, gyermekecskéim! Ne rosszalkodjatok!
Mintegy hozzánk, foglyaihoz szólva hozzátette még: "Sajnos, ilyen ez a mi forradalmi ifjúságunk! Ég a tettvágytól."
Ezért levettem hát a szemüvegemet, kabátom zsebébe dugtam. Attól kellett tartanom: ha valamelyik forradalmár ifjú öklével szembevág, a törött okuláré kiszúrhatja a szememet.
Kijutottunk aztán a boltíves kapu alá. Ez két irányból ostromlott, de valamennyire mégis védett területnek mutatkozott. A polgári és katonai hatalomnak két magas rangú képviselője – Scrieciu tábornok és a testes rendőrfőnök – már-már cinikus nyugalommal fogadott bennünket. Úgy tettek, mintha senkit semmi veszély nem fenyegetne, mintha valamilyen ünnepség kezdetére várakoznánk.
A tömeg jelen van, fáklyafényben hullámzik, és vár valamire, valakinek a megnyitó szavaira, a Himnusz hangjaira, hogy azután kezdetét vegye... a felvonulás? Nyúzás? Mészárlás? Avagy tűztánc az elejtett zsákmány körül?
A kapunak mind első, mind hátsó bejáratánál ugyancsak vérmes szemű tömeg várta már-már látható állkapocsremegéssel az áldozatát, az említett hatalmi férfiak jelenléte azonban valamelyes önmegtartóztatásra késztette a leginkább őrjöngőket is. A Bolyai tér felé pillantva rögtön láthattam, hogy a katonai teherautót ponyva borítja. Nem azt küldték, amit kértem, amit követeltünk. A kocsi szélességének megfelelő útszakaszon kétoldalt, egymás kezét fogva kiskatonák jelezték a védelmi vonalat. Rájuk nézve így szóltam a tábornokhoz:
– Ez a tucatnyi legényke képtelen lesz bennünket megvédelmezni.
– Nagyobb katonai egység nem áll rendelkezésemre – mondta Scrieciu.
– A teherautó ponyváját könnyűszerrel fogják leszaggatni – folytattam.
– Ennél biztonságosabb járművel nem rendelkezünk – mondta a tábornok.
(Másnap kiderült, hogy páncélkocsikkal is rendelkeznek, katonák ezreivel, mindennel, aminek csekély része is elegendő lett volna 19-én a Bolyai téri bandák féken tartására.)
– Akkor hát mi a teendő? – kérdeztem.
– Várnunk kell még – mondta a tábornok a szótlan rendőrfőnök helyett is, aki emlékezetem szerint semmilyen véleményt nem nyilvánított a helyzetről. Csak állt hallgatagon, titokzatosan és látszólag közömbösen.
A várakozás oka kettős volt. Egyrészt a padlásról vártak újabb öngyilkosjelölteket, másrészt arra hivatkoztak, hogy a tömeg fegyelmezetlensége miatt a tehergépkocsi még nem hátrálhatott eléggé közel a kapuhoz. Ez persze hazugság volt. A gépkocsi a két parancsnok erélyes közbeszólására egészen a kapu torkáig hajthatott volna. Csakhogy – mint később kiderült – azt a gépkocsit nem mentőnek, hanem vérpadnak szánták, a hozzá vezető kis üres teret pedig az előzetes megbotoztatás helyszíneként őriztették a kiskatonákkal. "Védelmezőink", biztonságunk "garantálói" a kapunak kissé megemelt szintjéről mint valami páholyból óhajtották végignézni a legyilkolásunkat.

(folytatjuk)