A hajdani magyar királyságban, a vajdaság idején, a későbbi magyar fejedelemség földjén, majd Habsburg-vezetés alatt az életszemlélet, de a nyelv is nemzedékről nemzedékre változott. Európa e régiójában hosszú évszázadokon át a magyar szó volt a meghatározó, a szászok által lakott térségben a szász, az örmény városokban az örmény. A nyelvi csatatereken a románság térhódításával fokozatosan háttérbe szorult a magyar, eltűnt az örmény és a szász.
1920 után az úgynevezett "nemzetállamok" a leszakított magyar régiókban kíméletlen harcot indítottak a magyar nép és nyelv felszámolására, mert tudták, hogy a trianoni diktátummal megkaparintott területek jogos tulajdonosa az államalapító és azt ezer évig fenntartó magyarság. A magyarság az elszakított részeken azért vált üldözötté, mert puszta léte, nyelve, történelme és a magyar nemzethez való tartozása miatt a területrablók nem érezték biztonságban uralmukat, és mert tudták, hogy nem népszavazással, nem megegyezéssel, hanem diktátummal, a kedvező történelmi helyzet kihasználásával jutottak e területek birtokába. A frusztráció, a kisebbségi érzés következtében az utódállamok nem törekedtek a békés együttélés megteremtésére, nem fogadták el a magyarságot egyenlő jogú társnemzetnek, hanem a felszámolására törtek. Eredményeket értek el, mert a magyar városok többségét elrománosították, elszlovákosították, szerb többségűvé tették. A magyarok milliói arra kényszerültek, hogy elhagyják szülőföldjüket, illetve nemzetiséget váltsanak. Ha ez így folytatódik, akkor nem sok remény van a megmaradásra. Az elnemzettelenítés, a történelem és kultúra hamisítása révén népünk olyanná alakulhat, mint az emlékezet nélküli egyén. Beder úgy véli, hogy a magyar nép történelme a megmaradásáért folytatott szüntelen harcok története is, és e küzdelem még ma is teljes gőzzel tart.
Mivel az előttünk járó nemzedékek becsülettel vívták meg hősi harcukat a szülőföld, a haza védelmében, nekünk ismernünk kell azt, még akkor is, ha a kommunista éra alatt arra biztattak, hogy felejtsük el a múltunkat. Az agymosás annyira eredményes volt, hogy a világtörténelemben példátlan módon sikerült mozgósítani a csonka országban élő magyarságot arra, hogy megtagadja testvéreit, a magyar nemzet egységét, és voksolással a szégyen bélyegét üsse a fejére.

Nemzeti megmaradásunkért
Beder Tibor hite a magyarság fennmaradásában sziklaszilárd, de igyekszik utat mutatni, és feltárni népünk hibáit is. Beder szavainak hihetünk, mert hiteles ember, aki egy életen keresztül következetesen és nyíltan felvállalva mondja a magáét. A könyv szerzője, akárcsak e sorok írója, nem hiszi el, hogy az írástudók, a történelem szakos tanárok és más végzettségű pedagógusaink visszavonulnának a küzdőtérről. Azonban a magyar nyelv és a nemzet megmaradásáért folyatott küzdelmünkben szükségünk van szövetségesekre is. Az elsőt a magyar társadalomban kell létrehozni, a másodikat az Európa országaiban élő sorstárs és őshonos népcsoportokkal, míg globálisan "nyugati hajón, de keleti széllel" Törökországgal és más rokon török népekkel.
Választás előtt áll minden magyar ember. A Wass Albert által megrajzolt háromféle magyar csoporthoz lehet csatlakozni. Az egyikbe tartoznak a csúszó-mászók, a koncért tülekedők, akik kiszolgálják a hatalmon lévőket, és veszett kutyánál is veszettebbé válnak a nagyobb konc reményében. A második csoportba tartozók ennek ellenkezőjét teszik, verekszenek, védik saját jussukat a földhöz, amely a hazájuk. Védik azt, amiről úgy érzik, hogy az övék. Harcolnak a mások szabadságáért is. Végül a harmadik nagy csoport: a nép, amely meghúzódik, vár. "Sem nem hős, sem nem áruló. Senki és semmi. Tömeg. Nyáj." Mindent eltűr, készen arra, hogy újra lelapuljon, ha a szükség úgy hozza.
Erdélyben minden talpalatnyi föld a mi múltunkat tükrözi. Általa nemcsak lakói, de örökösei és tulajdonosai vagyunk e tájnak. Erdély földje a történelmi jog alapján a magyaroké is. Azonban a román alkotmányok az egységes és oszthatatlan román nemzeti állam kinyilatkoztatásával nem ismerik el a magyarság történelmi jogát, egyenlő nemzeti státusát azon a földön, amelyen elődeik éltek. Az alkotmány jogfosztó, diszkriminatív alaptörvényéből, az egynyelvű, egynemzetű ország megfogalmazásából adódik az a képtelen helyzet is, hogy a Székelyföldre betelepedőnek nem kell ismernie a magyar többség nyelvét. Nem azért, mert e nyelv nem tanulható meg, hanem azért, mert a román nemzetállamban a magyarság nyelve még a szülőföldjén sem hivatalos, és a magyarság nem számít államalkotó közösségnek.

Éljünk cselekvő magyarként!
Erdély-szerte megfigyelhető, hogy a magyarság csak ott őrizheti meg kultúráját, nyelvét, ahol többséget alkot. A nyelvi jogok Székelyföldön még érvényesülhetnének, ha az itt élők határozottabban igényelnék az anyanyelv használatának kiterjesztését. A szerző rámutat arra is, hogy a román állam nem szorgalmazza a magyar nyelv helyi szintű használatát, de nem is tiltja. A hatalom ezt a magyarságra és az idő könyörtelenségére, a magyar öntudat minőségére bízza, mert jól tudja, hogy a felelőtlen magyar, székely ember önmaga szab nyelvi korlátokat önmagának, ami a román nyelvnek kedvez. Ez azt jelenti, hogy a magyarlakta településeken a magyar polgármesterek román nyelven kommunikálnak közösségük magyar tagjaival. A magyar kereskedők az áruk nevét nem hajlandóak leírni anyanyelvükön, mert ezzel sem tisztelik azt, magyar embertársaikat, akik portékáikat megvásárolják. Beder Tibor számtalan példával mutat rá erre a képtelen és ostoba nyelvpusztításra. Természete­sen azt is tudja, hogy ott, ahol a magyarság aránya kisebb a románokénál, valóban nehéz a nyelvi jogok érvényesítése. De ahol lehet, ott miért nem élünk a lehetőségekkel?
Úgy tűnik, a tömbben élő székelység nem akarja, nem tudja elhinni, hogy az újabb kori honfoglalók néhány év, évtized alatt többségbe kerülhetnek. Pedig a nemrég még székelyek által lakott Marosvásárhely példája is intő jelként figyelmeztet! E székely városban a románság alig néhány éve került többségbe, mégis látványos – a közhivatalokban, az üzletekben, sőt, az utcákon is – a magyar nyelv visszaszorulása, a magyar szó elnémulása. Nem véletlenül fogalmazza meg Beder Tibor azt, hogy a nemzetiségi arányok megváltozásának egyenes következménye a magyar nyelv és a magyarság háttérbe kerülése: "Nekünk nem a román emberek, hanem a tömeg az ellenségünk. Az a sok emberből összeverődött amorf tömeg, amely többségbe kerülve úthengerként söpri le a nyelvi jogokat. Velük a harcot csak a tömbbe szerveződött székelység képes felvenni olyanformán, ha megtartja lakhelyének többségi arányát, sőt, növeli is azt, ragaszkodik a nyelvéhez."
Különleges érdeme e könyvnek, hogy a szerző nem szakembereknek írta, hanem a magyarul érző magyar közösségnek, épp ezért nem szakkönyvet, hanem olvasmányos, érthető nyelvezetű kiadványt olvashatunk. Ennek van regényes megfogalmazású, az emberi lélekhez közel álló mondatfűzéssel összeállított fejezete, amely nem kívülről, hanem belülről láttatja az eseményeket. A cserhalmi csatában, a harc hevében, forgatagában szinte látjuk a szerzőt is. Úgy tűnik, hogy e csatában küzdő magyar királyok tudták azt, amit később Wass Albert így fogalmazott meg: népünk megmaradását nemcsak várni kell "az Istentől, Attilától, az államtól, a politikusoktól", hanem tennünk is kell érte.
Nos, lehet választani! Cselekvő magyarként, székelyként is lehet élni! Nem könnyű gerincesnek lenni, jogainkért harcolni, amikor az utódállamok nemzetei hazug-hamis történelemoktatásban nevelkednek. Semmit nem tudnak rólunk, a magyarokról, ezért nem értenek meg, és gyűlölnek minket. Ezért várják el, hogy egymás között is a nyelvükön beszéljünk. A Te feladatod is – írja Beder Tibor –, hogy a román ismerőseid kö­rében a magyar ügy szószólója légy.

Honvédő csatáink
A szerző a honvédő csaták aprólékos bemutatásával arra figyelmeztet, hogy ha elfog a félelem, elhatalmasodik rajtunk a bizonytalanság, merítsünk erőt elődeink küzdelmeiből, mert az utolsó csatát – nyelvünk és népünk jövőjét – nem szabad elveszítenünk. Ismernünk kell azokat a honvédő csatákat, amelyeket elődeink vívtak azért a földért, amelyet ránk hagytak. A szerző részletesen három csatát mutat be. Ezek: az 1068-as cserhalmi, az 1442-es marosszentimrei és az 1694-es, az utolsó csíki tatár betörésként ismert hosszúaszói ütközet. De alapos elemzést olvashatunk a nikápolyi, a várnai, a muhi, a kenyérmezei és a mohácsi csatákról is.
Beder Tibor nem tud úgy írni, hogy a levont tanulságokat ne kapcsolja össze a magyarság mai helyzetével. Amikor bemutatja Hunyadi Jánosnak az erdélyi Vaskapunál aratott nagy győzelmét, nem tudja megállni, hogy ne beszéljen az utókor emlékezetéről, a magyar történelmi múlt megbecstelenítéséről. E csata emlékét az 1990-es évekig – Zajkány (Zeicani) határában, a 49-es kilométerkő közelében – egy acélbuzogány-emlékmű hirdette. Ezt az új demokrácia kezdetén traktorral húzatták le, törték össze, mert magyarul merészelte hirdetni Erdély népeinek, köztük a románok védelmében elesett hősök csatáját: "Hunyadi János / Tizenötezer vitézével / Az 1442-ik év Szeptember 6-án / E szorosban verte szét / Sehabeddim beglerbég / Erdélybe nyomuló nyolcvan ezer / Főnyi török hadseregét. / E dicső fegyvertény / Örök emlékezetére / állítá ez oszlopot / Hunyadvármegye közössége / A honfoglalás ezredik évében. (1896)"
Egy másik, Erdélyt védő nagy csatát ismertetve megtudjuk, hogy a kenyérmezői áldozatok emlékére 1480-ban állított emlékkápolna helyén 1820-ban emlékoszlopot emeltek, amelyet az osztrák császári csapatok döntöttek le 1849-ben. Néhány évtized elteltével, 1889-ben újabb emlékobeliszk állítására került sor. Aztán a 20. század első negyedének zűrzavarában, az első világháború idején, a román uralom berendezkedésének fogatagában ez nyomtalanul eltűnt, még a helyére sem emlékszik senki. 1929-ben a győztes nagy hadvezér, a Balaton melletti Nagyvá­zsony szülötte, Mátyás király hadvezére, Kinizsi Pál tiszteletére mellszobrot állítottak. A talpazatára azonban a román nacionalizmus csak Paul Chinezul, azaz a Kínai Pált jelentő nevet íratta. Beder Tibor találóan jegyzi meg, vajon Kinizsi a sisakrostélya alatt pirulva nézi-e ezt az arcátlan történelemhamisítást? A szerző azt is elmondja, hogy hiába próbálná meg valaki meggyőzni az Alkenyéren élő románokat és az egy szál (még) ott élő magyar embert arról, hogy Kinizsi nem volt román. Beder Tibornak igazat adhatunk, e sorok írója Kolozsváron egyetemista korában sem tudta megértetni román társaival azt, hogy Kinizsi nemcsak Kínai, Chinezul nevet nem viselt, de román nemzetiségű sem volt. Jogos a szerző kérdése: "Mikor figyelnek fel erre az erdélyi magyarságot képviselő illetékesek, és mikor lesz kellő bátorságuk, hogy az igazságnak megfelelő magyar felírat kerüljön a román mellé?" E sorok írója kiegészíti e kérdést azzal, hogy mikor készül el az Erdélyben elpusztított, elrománosított és pusztulásra ítélt műemlékeink jegyzéke?

Török-magyar, egytestvér
A szerző alapos felkészültséggel mutatja be a török népeket. Meg­ismerkedhetünk a török birodalom történetével, jeles személyiségeivel, a török államigazgatással, a modern török állam megszervezésével, de gazdagabbak lehetünk Azerbajdzsán, Kazah­sz­tán, Kirgizisztán, Üzbegisz­tán, Türk­menisztán és más török államok történetével is. Erdélyben a török–magyar kapcsolatokról, a török népek történetéről évtizedek óta nem jelent meg ilyen alapos, népszerűsítő jellegű és mégis szakszerű tájékoztató.
A könyv nem a megszokott gyűlölködést árasztja, nem egyoldalú ismertető, hanem egyértelműen rámutat arra, hogy a múltnak nem szabad elválasztania minket, ki kell nyújtanunk kezünket a török népek irányába, akik testvérként tisztelnek, becsülnek bennünket. A mai Törökországban számon tartják és tisztelettel emlékeznek azokra a magyarokra, akik a török technika, kultúra, építészet és gazdasági élet terén maradandót alkottak. Így például számon tartják azt a székely Orbán mestert, aki 1453 táján olyan ágyúkat öntött, melyek képesek voltak kéttonnás súlyú lövedéket is messzire kilőni. Az 1700-as évek elején a székely származású Ibrahim Müteferrika hozza létre az első török nyomdát. 1775-ben az egyik kuruc tiszt fia, Tóth Ferenc mérnök tervei alapján épül ki a Dardanellák erődrendszere.
Thököly Imrét, Zrínyi Ilonát, II. Rákóczi Ferencet a török állam fogadta be. Érdemes idézni Mikes Kelemen 1725-ben írt sorait: "Nem segítik úgy a bujdosókat másutt, mint ebben az országban. Ez a nemzet nem is olyan irtóztató, valamint a híre vagyon: nem tudok olyan nemzetet, aki oly csendességben éljen, mint ez, és sohult olyan békességes maradásunk lehetne, mint itt. (...) akárhol találjunk törököt, mindenütt jó szívvel látnak minket, mert a török leginkább a magyarokat szereti."
Amikor Kossuth Lajos ötezer fős menekülttáborával Törökországba érkezett, a törököket az osztrákok és oroszok katonai támadással fenyegették meg, ha menedékjogot biztosítanak. A török államvezetés azonban még a háborús fenyegetettség mellett sem volt hajlandó megvonni tőlük a támogatást. Hálaképp több jeles magyar szabadságharcos lépett be a török hadseregbe, így Stein Miksa, Kollman József és Bem apó is. Széchenyi István fia, Ödön elsőként szervezi meg a török tűzoltóságot. Az első török költőnő is magyar származású, akinek édesapja a Kossuth­tal emigrációba érkező Farkas Adolf honvéd őrmester volt.
A török–magyar kapcsolatok a 19. század végén tovább erősödnek. A hajdanán Budáról elvitt Corvinákat vissza­adják Magyarországnak. A magyar kutatók előtt megnyílnak a török levéltárak. A 20. században a modern török állam megszervezője, Kemal Atatürk több mint ötszáz magyar tudóst, mérnököt és mezőgazdasági szakértőt foglalkoztat társadalmi-gazdasági reformjai megvalósításában. Az ankarai Etno­gráfiai Múzeumot Mészáros Gyula szervezi meg, ugyanitt Réthy Antal professzor irányításával obszervatóri­umot állítanak fel. A török állami ménes, az ankarai mezőgazdasági gépgyár létrehozói, vezetői szintén magyarok. A sort folytatni lehetne...
Sajnos, a magyar nép tudatából kiiktatták nemcsak a hunokat, de a török–magyar rokonságot is. Csak a rombolásokról és pusztításokról tudhatunk, török–magyar együttműködésről, rokonságról keveset. Az átlag magyar ember honnan tudjon például arról, hogy a 16. és a 17. században a magyar nyelv volt a diplomácia nyelve Isztambultól Bécsig, Krímig? A budai pasa, sőt, gyakran a szultán is magyarul levelezett az erdélyi fejedelmekkel, a Habsburg magyar királyokkal. És akkor hogyan is állunk a nyelvi jogokkal, az egyenlőséggel most, a 21. században, amikor a nyolcvan százalékban magyarlakta Székely­földön még mindig nem hivatalos nyelv a magyar?

Az utolsó csata
A székelymagyarnak csak egyetlen hely van a világon, ahol a nyelve és ő maga is otthon érezheti magát, ez a Székelyföld. E székely régió még áll, még egységesnek, erősnek látszik, de nem szabad észre nem venni, hogy az új honfoglalók a nyugati és a déli szárnyat erős ostrom alatt tartják. Maros­vásárhelyen és környékén az etnikai arányok gyors megváltoztatása szemmel látható! Sepsiszentgyörgy és Három­szék déli határvonala románosodóban, folyik a területek felvásárlása, terjeszkedik az idegen nyelv, megszűnőben a magyar iskolák...
Mi olyanok vagyunk, mint az ostromolt sziklafal, amely ki van téve a tenger állandó hullámverésének. A magyarság jelenlegi állapota és történelme a zsidó, az örmény és a kurd nép történelméhez hasonlítható, akik ugyancsak széljárta vidéken alapítottak hazát. A Kárpát-medence széljárása az elmúlt kilencven évben nem kedvezett a magyarságnak. Bár megtörve még nem, de már megfogyatkozva állunk a küzdőtéren. Nyelvünk, kultúránk, szokásaink megtartása az egyén hozzáállásán múlik. Az utolsó csatát külön-külön kell megvívnia minden magyar és székely embernek, aki valamit is ad magyarságára, székelységére. Az egyénre korlátozódik a csatatér, és a harcos is ő maga. Nekünk kell eldöntenünk, hogy akarunk-e megmaradni magyarnak, vagy sem. Győzelemnek számít, ha megtartjuk hitünket, szokásainkat, ünnepeinket, ha ragaszkodunk magyar nyelvünkhöz, ha magyar iskolába íratjuk gyermekeinket, ha ingatlanjainkat, földjeinket nem idegeneknek adjuk el. Ha arra is gondunk van, hogy népünk történelmét, kultúráját megismerjük, megismertessük gyermekeinkkel, mert a nemzet lelke a történelme, és ennek alapos ismerete nélkül nincs magyar, nincs székely jövő.

Nem adhatjuk fel!
Beder könyvét olvasva úgy érzem, hinnünk kell abban, hogy a magyar nép öntudatra ébred, hinnünk kell abban is, hogy az egységes magyar nemzet hazája a határokon átívelve is létezik. Hinnünk kell azt is, hogy hazánk nem a "teknőcre" szabott Kis-Magyar­ország, hanem a Kárpát-medence egész területe, amelyen a mesterségesen kialakított politikai határoktól függetlenül a magyar nemzet megerősödik, és képes lesz kilökni a nemzet testéből mindazokat, akik nem érdemlik meg a magyar nevet.
Az utolsó csata című könyv arra figyelmeztet: nem adhatjuk fel a megmaradásért folytatott küzdelmet. Mert ha csodálatos módon néhány év alatt sikerült a magyar népnek kilépnie abból az önpusztító szellemi-lelki fertőből, amelybe az elmúlt évtizedekben a nemzet szétverésén munkálkodók ördögi játékának eszközeként került, akkor most, amikor a sebek begyógyulóban, amikor megindult a nemzeti megtisztulás, a magyarság lelki egységének helyreállítása, az utolsó csatát, a nyelvünk megmaradásáért folytatott küzdelmet becsülettel és sikerrel lehet megvívni!
E 330 oldalas könyv térképekkel és statisztikai táblázatokkal együtt olyan hatalmas enciklopédikus tudást igénylő történelmi publicisztika, olyan összegzése a magyar lenni vagy nem lenni gondolatnak, amely térben és időben óriási ismeretanyagot sűrítve össze, számvetésre késztet. Beder Tibor a világtörténelem, a magyarság történelme, a helytörténet összekapcsolása révén döbbenti rá az olvasót arra, hogy az erdélyi magyarság megmaradásának kérdése szorosan kapcsolódik a múltjához, az anyanyelv használatához.
Vegyük hát kézbe e könyvet, olvassuk el, merítsünk erőt belőle, vívjuk meg saját harcunkat, mert másként csak a "nyájnak" nevezett embercsoport tagjai lehetünk. Éljünk hát emelt fővel, egyenes gerinccel, magyarként és székelyként őseink földjén!

* Beder Tibor: Az utolsó csata, Pro Print Kiadó, Csík­szereda, 2011