Magyarországon új szókapcsolat született. Zagyvaságával a fülünk körül röpköd, zúg, süketít: alkotmányos puccs.
Eszement fogalompárosítás, ugyanis valami vagy alkotmányos, tehát törvényes, vagy pedig puccs, azaz törvénytelen, nem alkotmányos. Vagy-vagy. Olyanforma kitaláció ez, mint a mélytengeri légi folyosó, a vak mesterlövész és a sivatagi bálnavadász. Ennek ellenére az MSZP vezérszónokai, anélkül, hogy ismertetnék saját alkotmánytervezetüket, egyre csak mondják, hogy ami körülöttük történik, az nem a választók kétharmada által támogatott alkotmányozás, hanem alkotmányos puccs. A kifejezés egyébként úgy is értelmezhető, hogy a kormánypárti kétharmad puccsista. És úgy is, hogy Pannóniában alkotmányos jog a puccsozás. Akárhogyan csűrjük-csavarjuk, a fából vaskarika a vasból készült fakarikával azonos. Vagy a részországgyűléssel, a szocialisták egy másik kedvenc hogyishívjákjával.
Az ötvenes évek közepén, tíz-tizenegy éves koromban anyám megtanított a Himnuszra. Ajtó-ablak csukva volt, a külvilágtól hangszigetelten lett az enyém, illetve az enyém is a Nemzeti Ima, amit – hangzott a szülői intelem – sehol nem szabad énekelnem, még dúdolnom sem. Nem firtattam, hogy miért. Annyi minden tilos volt annak idején, a papi rokonság emlegetésétől a Magyarországon élő apám meglátogatásáig, hogy az újabb tiltást zokszó nélkül fogadták be a többiek. A felszabadultság semmihez nem hasonlítható érzése tölt el ma is, amikor egy-egy ünnepi alkalommal közösségben énekelhetem a Himnuszt. Pszichológusok, politológusok, filozófusok hada írta és írja le, hogy mi a nemzet, ám a nemzethez tartozás felemelő élményét nem a tudósok fejtegetéseiből eredeztetjük.
Májusban magyar állampolgársági esküt teszek, érdekel tehát, hogy milyen lesz a Himnusz első sorával kezdődő alaptörvény, ami iránt elkötelezem magam. A Preambulum történelmi utalásai például eszem és szívem szerint valók. Az alkotmányos puccsot harsogók táborából egy filozófus áporodott keresztény-nemzeti ideológiát kiáltott a Fidesz–KDNP alaptörvény-tervezetére azért, mert a Himnusz első sora vezeti be, azért, mert hangsúlyozza a Szent Korona történelmi jelentőségét; azért, mert leszögezi, hogy a magyarok történelme a kereszténységben gyökerezik.
Nos, ha Isten segít, 2014-ben Magyarország állampolgáraként magam is szavazok majd, és tudni fogom, hogy kire, mire és miért. Áporodott keresztény-nemzeti előérzetem azt sugallja, Erdélyben tízezrek lesznek, akiknek nem okoz fejtörést, hogy három év múlva melyik kazettába üssék választói pecsétjüket.
"Ezek az emberek gyújtogatók, ezek az emberek lángba akarják borítani az országot" – állította a parlament kétharmadáról egy másik magyar filozófus, ennyire higgadtan, átgondoltan, kifinomultan hirdetve a magyarság jövője miatti aggodalmát. A Nobel-díjas Kertész Imre nyilatkozta: "Semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett magyarsággal." Őszinte szavak, kalapot le. Ma Imre Kertesz a neve, Berlinbe költözött. Nyilván, jól érzi magát a kedve szerint választott lakóhelyén, távol az áporodott keresztény-nemzeti magyar környezettől. Példamutató, ahogyan a magyarsághoz fűződő viszonyából levonta az egyetlen helyes következtetést.
A vak mesterlövészek kitartóan mélytengeri légi folyosókon járnak-kelnek, megosztva idejüket a részországgyűlés és a sivatagi bálnavadászat között. Teszik mindezt – tán mondanom sem kell –, hazaszeretetből.
