Hagyomány szerint a protestáns templomokban az első padok és a szószék takaróját, valamint az úrasztali terítőt feketére cserélik. A katolikus templomokban nem harangoznak, megfosztják az oltárt – azaz feltűrik a terítőt –, és letakarják a keresztet. A szentkereszt előtti hódolat során a plébános a kereszt leleplezésekor mondja: íme Jézus drágalátos keresztfája, rajta függ az egész világ váltságdíja. A katolikus keresztútjárás, melynek tizennégy stációja van, felidézi Krisztus szenvedéstörténetét. Ahol szólnak, valóban búsan zúgnak a harangok, no meg az énekek tartalma és dallama is ráerősít a gyásznapra.
De a nagypéntek ünnepnap is. Hiszen az emberré változott Isten vállalta a kínt, szenvedést, halált, hogy megváltson bennünket, gyarló embereket. Mert nap mint nap vétkezünk, de annál nagyobb bűn, mint hogy magát Istent végezzük ki, nem lehetséges. Tehát ünnepelnünk kell azt, hogy Jézus áldozata révén bűnbocsánatot, üdvösséget és örök életet nyerhetünk.
Akkor most mi is valójában a nagypéntek? Gyász vagy ünnep? Nem kell választanunk, csak összegeznünk. Gyász- és ünnepnap egyben. Tehát ünnepelhetünk – nem dorbézolással, hanem lélekben, keresztényi alázattal.