Határkerülés Kézdialmáson
A húsvét ünnepének misztériuma a katolikus lexikon megfogalmazása szerint Jézus Krisztus szenvedése, halála és föltámadása. Az ember megváltásának és Isten tökéletes megdicsőítésének művét a hittudomány szerint az Úr Jézus teljesítette be, elsősorban áldott szenvedésének, a halálból való föltámadásának és dicsőséges mennybemenetelének húsvéti misztériuma által. Szenvedését és halálát úgy vállalta, mint vértanúságot. Húsvét a keresztény világ legnagyobb ünnepe. Nem volt mifelénk Európában, de a világon sem olyan politikai rendszer, amely teljességgel meg tudta volna tiltani a keresztény emlékezés ünnepét, sem a keleti ortodox világban, sem pedig a legkeményebb kommunista diktatúra idején. Megszorítások voltak ugyan a kelet-európai országokban, de arra már nem volt erejük és bátorságuk az ideológiai magasságokba emelt ateista erőknek, hogy durván behatoljanak a templomokba, a családok belső lelki életébe. Húsvét erőteljesen átitatódott a különböző nációk népi sajátosságaival, szokásaival, amelyek ma is azt szolgálják, hogy jelképeikkel emlékeztessenek az ünnep üzenetére, a régi húsvétok hagyományaira, legalábbis mifelénk, a Székelyföldön, Háromszéken és Erdővidéken, szebbé, bensőségesebbé varázsolják ezt a vallásos ünnepet.
A Szentföldi határkerülők
Az idő rokkáján lepergett két szabad évtized bőven elég volt ahhoz, hogy falvainkban felújítsák a régi húsvéti népszokásokat, köztük olyanokat is, melyeket még akkor is akadályozott a fennálló rendszer, ha lefaragták róluk "szakrális sallangjaikat". Az ünnepi szentmisék és istentiszteletek mellett élő népszokásaink gerjesztik a lelkekben az ünnepi érzést, s a pénznélküliség ellenére is elmondhatjuk, hogy nincsen és nem igen lesz olyan szegény konyha, ahol ne kerülhetne legalább ember elé való étek az ünnepi asztalra.
A múltban a naptári év jeles napjaihoz fűződő szokásaink jelentős része a termékenység biztosítására irányult. A húsvéti határkerülés szervesen kapcsolódik a vallásos érzéssel telített gazdálkodó ember hagyományaihoz. A legények, a fiatalság húsvét első napján lóháton megkerülik a falu határát, imát mondanak a határkereszteknél, ahol virágot helyeznek el. Csak ennek befejezésekor történik a futtatás, a falu népét is szórakoztató amolyan lóversenyféle. A határkerülés visszanyúlik a terméskérő ősi szokások világába. Él ma is a felső-háromszéki Szentföldön, s miként a kézdialmási születésű Molnár István polgármestertől és Cserei Lázár katolikus gondnoktól megtudtuk, ebben az évben is megtartják, közösen a szomszédos Lemhénnyel és Csomortánnal. Szándékunk, hogy kitűnjék ennek az ősi szokásnak eredeti lényege – mondta Cserei –, hogy Isten iránti hálánkat, kérő szavunkat hallathassuk. Volt úgy, hogy a legszebben és legjobban lovagló legény és paripája érdemeinek elismeréseként csengőt kapott ajándékba. Almásban legalább másfél évtizedig irányította a határkerülést néhai Kovács Dénes, aki vőfély is volt. Emlékét őrzik a határkerülők, és szerencsés pillanat, hogy a tavalytól Cserei Lázár vállalta ezt a megtisztelő feladatot, amelyhez komolyság, elkötelezettség és hitbuzgó lélek szükséges. Esztelnek–Kurtapatak hagyományos határkerülői 8.30-9.00 óra között indulnak az atya áldásával a plébániatemplomtól, és oda is érnek vissza. Vezetőjük Nagy Ferenc tanácstag. Kegyelettel emlékeznek a régi "vezérekre", a mérnök Köntzei Józsefre és Bartók (Bajusz) Ignácra.
Tudom, nem ott tartunk, hogy új határhalmokat építsünk, mint régen, miként bizonyára az is kimarad e szokásból, hogy a határkerülők kitakarítsák az útjukba eső mezei forrásokat. A lényeg, hogy él a népszokás, s ha el is vesztette egy-egy régi elemét, újakkal, maiakkal gazdagodott. Nem azt a nótát fújja már a rezesbanda, amit az ántivilágban, hanem újabbat, mást, s megérkeznek a magyarhoni testvértelepülések küldöttségei, látni akarják, milyen itt a határkerülés, barátkoznak, közösen ünnepelik a húsvétot. Az ilyen ünnepi alkalmak lehetővé teszik, hogy felszabaduljanak a régen elfojtott helyi közösségkovácsoló energiák.
Hagyományőrző Mezőföld
Lépjünk a Mezőföldre, ahol megmaradt még egy, szintén a tavaszi termékenység- és esővarázslással kapcsolatos húsvéti népszokás, amit Szörcse és Székelytamásfalva kálvinista és katolikus hitben élő székely-magyar népének köszönhetünk. Nem a népszokás részletes leírására vállalkozunk, hiszen megtették már jeles szakértők, a néprajzkutatók, hanem kiemelni szeretnénk: a ma élők érdeme, hogy felújították a szánozást. Ezt a különleges húsvéti szokást így mutatja be a néprajzkutató Pozsony Ferenc egyetemi tanár: "Ez a húsvét hétfőjén gyakorolt szokás a pogány kori esővarázslás emléke. A csoportba verődő legények egy "erdölő" szánt díszítenek fel kóborszerűen fenyőágakkal, mely alatt egy cigánynak nevezett legény ül. Ezt a szánt húzza a többi legény végig a falun zenészek és egy lovas kíséretében. A vidám csoport bemegy mindazokba a lányos házakba, melynek gazdái tárt kapukkal jelzik a fogadó szándékot. Két legény veresekkel köszönti a háziakat, majd következik a kölnivel, illatos peremetekkel való locsolkodás. A zenészek eljátsszák a házigazda kedvenc nótáját. A vendéglátók süteménnyel és itallal kínálják meg a legényeket, majd a szánon ülő és magát meg nem mutató legénynek egy tányéron festett tojásokat, egy fél liter pálinkát vagy egy liter bort nyújtanak be. A cigányt a vendéglátók és a kapukban álldogálók leönthetik vízzel. A falubejárás után a fiatalok a kultúrházban mulatságot rendeznek és elfogyasztják az összegyűjtött finomságokat."
Székelytamásfalvi szánozás
Szörcsén és Székelytamásfalván kérdeztük, hogyan lesz az idei szánozás?
– Nálunk, Tamásfalván közvetlen a rendszerváltás után a falu szülötte, Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője újította fel a szánozást, tőle én vettem át. Húsvéthétfőn, fél tíz felé indul a népes ificsapat, köztük iskolások is, a kultúrháztól – tájékoztatott a falufelelős, akit szintén Ambrus Attilának hívnak, s aki több mint bő évtizede állt a szánozók élére.
Szörcsén is összegyűlt már a népes, de itt önszerveződő fiatal csapat. A felszegi Kovács Mihály udvaráról indulnak húsvét másodnapján 10 órakor. A fiatalok önszervező ereje arról győz meg, hogy nem fog feledésbe merülni Szörcsén a húsvéti szánozás.
A mezőföldi Hatolyka az egyetlen település Háromszéken, ahol felújították a kakasütés népi játékot, melynek eredete szintén a termékenység-varázslás, és húsvéti népszokásként gyakorolták a múltban. A mezőföldi kis katolikus falu hírnevét a XVII. században készült haranglábjának, újabban ásványvízzel működő korszerű gyógyfürdőjének köszönheti, de annak is, hogy itt látni a kakasütést. Nincs az a magyar nyelvű hírlap, amely ne szólott volna róla. Nincs jelentősége annak, hogy időpontját megváltoztatták: mivel szórakozást nyújt, újabban a nyári falunap idején szervezik meg. A fontos az, hogy él a népszokás, és nem veszélyezteti a feledés. Fejér Csaba és felesége, Éva 1993 óta rendszeresen megszervezi a kakasütést, a szentkatolnai községvezetés anyagi támogatásával pedig a falunapokat. A tavaly húsz gyermek és felnőtt nevezett be a viadalra. Az vihette haza a kakast, akinek sikerült bekötött szemmel, három próbálkozásból pálcával megérintenie (de nem halálosan megütnie) a lábánál kikötött piros tarajost. A hatolykaiak már nem élnek a pogánykor bűvöletében, van úgy, hogy a nyertes gyermek megkegyelmez a szép kakasnak, nem főznek belőle levest, hazaviszi, és tovább táplálja, kényezteti. A Nagyajtával szomszédos Apácán is már rég nem élő állatra lőnek az íjas puskával, hanem fatáblára festett mására. Újabban a kakasütést, mint ünnepi népi attrakciót, a Hatolykával szomszédos falvakban is műsorra tűzik falunapok alkalmával. Kézdimartonfalván úgy beszélnek már róla, mint falunapi népszokásról. A rendszerváltás után a gelencei falunapok műsorának is része.
Ami nélkül nincs húsvét
A vízzel való locsolás a húsvéti ünnepkör egyik legismertebb eleme. Napjainkban ezt csaknem kizárólag a húsvéthoz kötjük, pedig van érdekes népi és tudományos magyarázata is. Az eredetmonda szerint Jézus feltámadásakor az ujjongó jeruzsálemi asszonyokat vízzel locsolták le a szentsírt őrző katonák, hogy elhallgattathassák őket. Ennek emlékét őrizné a mai locsolás? Ezzel szemben az egyháztörténeti értelmezés szerint az ókeresztény rítusok része volt a vízbe való merítés vagy a vízzel való leöntés.
A néprajzi magyarázat szerint a locsolás nem egyházi eredetű, hanem tavaszi szokásaink egyike, amely elsősorban a természet megújulásával és a termékenység-varázslással áll kapcsolatban. A locsolás háromszéki gyökerei eléggé régi időkre nyúlnak vissza. Apor Péter írja egyik könyvében: "húsvét másodnapján, azaz vízben vető hétfün, rendre járták az falut (mármint a legények – kgy. z. megj.), erősen öntözték egymást, az leányokot hányták az vízben, sőt az elévaló embereknél csak magok házoknál is estve az frajok az leányok házában káddal hordották fel az vizet, reggel csak könnyen öltöztek, tudván már az jövendőt. Reggel azért az udvariak csebrekkel, kártyákkal reámentek az leányokra, ottan olyan öntözés volt, hogy bokáig járhattál vízben."
A néprajzkutatók -- így Pozsony Ferenc is -- kimutatták, hogy a szánozás a locsolkodáshoz kapcsolódik, ugyanis esővarázsló célzatú.
A megújuló emberöltőknek szükségük van arra, hogy a locsolás mellett megértsék tojásírás szimbolikáját, jelképes üzeneteit is. Ez csak úgy lehetséges, ha visszapillantunk a szokásrend múltjára, hagyományára. Évente ugyanis új hajtásai jelennek meg, élnek a múltbéli eredeti és egészséges gyökerekből. Gazdagabb lett a tojásírással kapcsolatos irodalmunk. A háromszéki írott-festett tojások eredete a Kézdivásárhelyen munkálkodó Balázs Márton (1864-1948), később az árapataki Lőrincziné Dénes Etelka nyugalmazott tanítónő hagyatékában található. Nem volt hiábavaló a tanító néni munkássága: a székföldi Árapatakon Bakó Ferenc házában minden évben fiatalasszonyok írják meg ősi mintákkal a tojást, Lupuné Bakó Enikő óvónő pedig már a kicsiknek is megtanítja. De utalhatunk a városainkban és falvainkban szervezett tojásíró kézműves tevékenységekre is. Egyre több a fiatal anya, iskoláskorú lány (és fiú is), aki kedvet kap a tojásírásra.
