Nagyhét, a tojásírás ideje
A felső-háromszéki Szentföldön a nagycsütörtöki déli harangszóval megszűnt a harangozás. A harangok elmentek Rómába – mondták. Ismert innen a Pilátus-kergetés. Nagypéntek volt a legszigorúbb böjti nap. Volt, aki nem evett semmit.
Mások a reggelit hagyták el. Ebédre olajjal készült ételeket fogyasztottak, mákos laskát, mákos piroskát, mákos puliszkát, leves helyett aszalt szilvát főztek, amit puliszkával fogyasztottak. Nagypénteken nem dolgoztak. Torján virágvasárnap előtti virágpénteken sem volt tanácsos kint a határban dolgozni, erdőbe menni. Baj érhette az embert. Csak a legszükségesebbeket végezték mindkét pénteken, ami főleg az állatok ellátásából állt. Nagypénteken került sor a húsvéti tojásírásra. Azért is, mert más, nehezebb munkához nem foghattak, és a tojásírás nem tartozott a tiltott munkák közé, de azért is, mert a nagypénteken írott tojásról azt tartották, hogy sokáig eltartható, nem romlik, nem büdösödik meg. Volt, ahol a szomszédság asszonyai összegyűltek egy erre alkalmas háznál, és együtt írták meg a tojásokat. (...)
Nagyszombaton az első harangszókor szedték le a gyümölcsfákról Kézdikőváron azt a szalmát, amit karácsony éjjelén a betlehemi jászolból vagy az angyaloknak vetett ágyból vittek ki és kötöztek fel a fákra a jó termés biztosításáért. A fákról leszedett szalmatincseket az istállóba vitték, beletették a jászolba, hogy a jószág elfogyassza. Régebb húsvét nagyszombatján, ma a vasárnap reggeli vagy kicsi misén történik az ételszentelés és – ahol ezt megtartják – a határkerülés. A főszerep azonban az istentiszteleté, a szentmiséé, ahol igyekeznek részt venni. A húsvétvasárnap is szigorú munkaszüneti nap, csak a legszükségesebbek elvégzése jöhet számításba.
Húsvéthétfői öntözés
Az 1800-as évek végén, 1900 elején, de sok helyen az 1940-es évekig is az öntözéshez csak tiszta vizet használtak. Akkoriban gyógyszertárban vásárolható szagos vízre vagy rózsavízre nem nagyon telt akárkinek, de nem is volt még ennek divatja. Legfennebb az asszonyok főztek ilyen-olyan szagosvizeket: zsályából a zsályavizet, a muskátli virágából muskátavizet, narancshéjból narancsvizet, fodormentából fodorkavizet és rózsalevélvizet a rózsából. Volt, aki ezeket nem is főzte, csak egy-két napig beáztatta. Locsoláskor a vizet virágokból kötött bokrétával is szórhatták a leányokra. A szagos vizet kis üvegbe, Maksán negyedes miskás üvegbe tették, amit lyukas náddugóval dugtak be, vagy az üveg száját gyér szövésű foncsikával, ronggyal kötötték le, hogy ne folyhasson ki sok víz egyszerre.
Árapatakon, Maksán, Esztelneken bodzafapuskát, vízipuskát készítettek, amit vízzel megtöltve, kabátjuk alá rejtve vittek be a leányos házhoz, s egy óvatlan pillanatban használták is, nagy riadalmat okozva ezzel a leányok körében. Húsvéthétfőn reggel az óvatosabb lányok igyekeztek a vizes vödröt olyan helyre tenni a lakásban, hogy ne legyen elérhető az öntözők számára. Magára vethetett, aki ezt elmulasztotta, mert a szemfüles öntözők – ha már ellocsolták a hozott vizet – innen is merítettek.
Az öntözés napja a húsvéthétfő. Illett ezt megtenni mindenkinek, mert ez megtiszteltetésnek is számított a rokonság, komaság, szomszédság, ismeretség körében, de a reggeli, 9 órakor kezdődő templomi harangozásig ezt el kellett végezni. Mindaddig beengedték az öntöző legénykéket, amíg volt tojás, aprópénz, kalács. Ha ezek már elfogytak, vagy zárt kapuk fogadták őket, vagy már a kapun benyitó gyerekeknek odakiáltották: Későre keltetek, a disznók mind felszedték (vagy elverték) a tojást. Vagy pedig azt rikoltják: Immár béharangoztak. Szóval elmehettek.
Az öntözni indulóknak meg kellett tanulniuk pár öntözőverset. A kisgyerekeket általában a szülők tanították, a nagyobbak már egymástól is tanulhattak. Ezeket a verseket egykor helybeli lelkészek, tanítók írták, de akadt olyan pennás falusi népköltő is, akinek alkotásai szájról szájra terjedtek. Van, ahol számon tartották a szerzőt ideig-óráig, de legtöbb öntözővers alkotójáról nem tudunk. A kedveltebbek a vallásos hitet és a tiszta erkölcsiséget sugárzó versikék voltak. A házba belépve az öntöző megállt az ajtón belül, elkezdte a mondókáját, s ha – kisgyerek esetén – ezt sikerült szépen elmondania, a háziak rendszerint megdicsérték, esetleg megkérdezték, hogy tud-e még ilyen szép verseket. A kisebbektől általában elvárták, hogy több verset is tudjanak. (...) Az öntözködés, locsolás után került sor a megajándékozásra. A kicsiknek tojást adtak, volt, ahol egyet, volt, ahol kettőt, de adhattak többet is, mindez attól függött, hogy hányat festettek, és hány öntözőre számítottak – hogy mindenkinek jusson –, de attól is, hogy az öntöző legénykének milyen rokonsági, szomszédsági stb. kapcsolata volt a családdal. A nagyobb fiúk mellébe virágot is tűztek. Ez különösen kijárt a leány szeretőjének. A virág lehetett büdöslizi vagy a régi falusi házakban kedvelt, élénkvörös színű tárkonyszekfű. A virágokat valamilyen zöld levélkére helyezték, és azzal együtt tűzték fel. Ezeket a leányok nevelgették különös gonddal, hogy húsvétra lehetőleg kinyíljanak.
A fiúk általában kettesével jártak, de nagyobb csapat is összeverődhetett. Bereckben a nagyobb legények nyolcas, tízes csoportba verődve, énekszóval járták be a leányos házakat. A legények közül egy ostort vitt magával, amivel nagyokat rittyegtetett, egy másik meg a burrogtatót kezelte. A nagyobb fiúkat a sütemény mellett borral, pálinkával is megkínálták. A jó ismerősök kaphattak a szenteltből vagy kókonyából is – azokból az ételekből, melyeket régebb húsvét nagyszombatján délután, ma a reggeli szentmisén szenteltet a ház gazdasszonya. A kókonya egy radinás kasba elhelyezett kenyérből, kalácsból, sült bárányhúsból, főtt tojásból, sonkából, szalonnából, borból, köményes pálinkából és sóból állt, de ezek mellé volt, aki még a bicskát is odatette, hogy az is megszentelődjön.
Lőrinczi Etelka írja, hogy Árapatakon húsvét negyednapján, szerdán indultak a falu legényei zenészekkel tyúkmonyászni. "Ez abból állt, hogy minden leányos háznál megálltak, egyet muzsikáltattak, amiért piros tojást kaptak. Ha a leánynak szeretője (udvarlója) volt, akkor az a legény állt legelöl, és az vette át az ajándék tojásokat a leánytól. A tojásokat egy nagy kosárba gyűjtötték össze, amit közösen fogyasztottak el. Ez a népszokás maradt el leghamarabb. Az első világháborút követően (az 1920-as évektől) nem jártak a legények tyúkmonyászni."
Ugyancsak Árapatakon a húsvét utáni első vasárnapon tartották a kicsi húsvétot, az eladósorban levő leányok ünnepét. Ezen a napon mentek a legények szeretőjükhöz, és ekkor kínálta fel a leány egy nagy cseréptálba vagy kosárkába előkészítve a huszonegy írott tojást a legénynek, aki már jövendőbelijének számított. A huszonegyből egy mindig libatojás volt. A legény rendszerint csak egypárat vett át ezekből, amit hazavitt, de nem fogyasztotta el, eltette emlékbe, megőrizve szerelmük jeleként. Nagy bajt jelentett, ha egy is eltört ezekből a féltve őrzött tojásokból. De az sem volt jó jel – beteg asszonyt jelenthetett –, ha a tojások közül egy is elszíntelenedett. A kicsi húsvét ünnepét sem tartják már, a szokás a második világháború után elmaradt.
KAKAS ZOLTÁN
(Részletek a sepsiszentgyörgyi néprajzkutató Háromszéki írott tojások című, megjelenés előtt álló kötetéből)
