Halottak felett virrasztó gyász enyhül fájdalmas kegyeletté; sebesültek és bűntelen börtönviseltek mondhatják tollba a történelmi igaz­ságot kutató krónikásoknak: rablógyilkosok mellé szegődött bírák róttak ki rájuk súlyos ítéletet, amiért fejszés támadóik ellen – leginkább puszta kézzel – védekezni merészeltek.
De hol vannak a pogrom történész krónikásai? Ami kilencven márciusában történt, lassanként alámerül a múltba, folklorizálódik a közösségi emlékezetben. Tények és dokumentumok összegezésének híján már-már ott tartunk, hogy ahány részese vagy szemtanúja volt a véres eseménynek, megannyi változata kereng a köztudatban. A történelmi "alulnézet" epikusait hallgatva mindinkább erősödik a kételyem: sikerül-e valaha is tiszta, átfogó képet alkotni a Bolyaiak városát meggyalázó vandál támadásról, annak szervezőiről, a legfelsőbb hatalmi szervekben máig meghúzódó, bányászdúláshoz is értő személyek felelősségéről.
Saját mulasztásaink e kérdésben éppoly nagyok, amilyen érthetetlenek is. Ennyi év alatt sem sikerült RMDSZ-nek, történeti intézménynek, marosvásárhelyi testületnek, egyetemi körnek, bármilyen közösségnek addig jutnia bár, hogy elkezdődjék a pogrom hazai és nemzetközi visszhangjának számbavétele. Úgy látszik, még mindig nyakig vagyunk ama fekete március megítélésének indulatos zűrzavarában, az egymásnak feleselő vélekedések ellentmondásaiban, és fájdalom: a morbus hungaricus következményeiben is. Emlékez­tetem itt is az olvasót arra, hogy mulasztásaink egyik legfőbb okát a Romániai Magyar Demokrata Szövetségben dúló, ún. platformküzdelmekben kell keresnünk. Hol egyik, hol másik csoport keres és talál bűnbakot, megalkuvót, gyávát, felelőst a történtekért. Hatalmi csatározás, versengés közben Marosvásárhely tragédiája éveken át mellőztetve legföljebb azok gondjában élt elevenen, akik személyes kötelességüknek tartották kimenteni valamiként a feledésből.
Első helyen említem itt Kincses Előd emlékiratát (Marosvásárhely fekete márciusa, Buda­pest, 1990). Egy évvel később jelent meg ugyancsak Budapesten a Püski Kiadónál az RMDSZ Maros Megyei Bizottságának Fehér könyve. Mindkettő fontos, hiteles írások gyűjteménye, ám csupán kezdetnek tekinthető: csatatérről indított gyorsfutárok jelentéseinek. Hangjuk érthető módon még izgatott, szakadozó lélegzetvétel közben a híradás tömören tárgyias és riadtan látomásos. Vér és halál, fejsze roncsolta koponyák, disznóölő késsel kivetett emberi belső szervek látványa formálta szavaikat. Amit e két könyvecske tartalmaz: csepp a tengerből. Nagy kár, hogy a leitatott, félrevezetett Görgény-völgyi, Maros menti és mezőségi román parasztok 1849-re emlékeztető támadását s a védekező magyarok küzdelmét megörökítő filmfelvételek jó része ismeretlen helyre került itthon és a nagyvilágban. Micsoda közönyre vall, hogy ami még történeti kutatók hasznára lehetne, megfelelő konzerválás híján el fog pusztulni.
Tudomásom szerint a marosvásárhelyi magyarellenes pogromról az említett két könyvecskén kívül újabb, bővebb, tudományos kutatás eredményeit összegező munka nem jelent meg. Arról sem hallottam, hogy bármilyen szerény kezdemény történt volna az immár évtizedes mulasztás pótlására. A jelenségre illő jelzőt most nem írom ide. So­kan vannak, akik bélyegzőként ütnék azt az RMDSZ homlokára vagy hátára. Azt viszont szóvá teszem, hogy a "marosvásárhelyi eseményekről" készült parlamenti jelentés, melyet az Európa Tanácsnak Strasbourgba küldtek, nem teljesen tárgyilagos összegezése annak, ami történt. Mivel e dokumentum szövegezői eleve elvetették a marosvásárhelyi magyarok állítását, miszerint pogromot zúdított rájuk a sovén gyűlölet: mindent elkövettek, hogy a véres tényeket lehetőleg arányosan megosztva sózzák ún. szélsőséges magyarok s románok nyakába. Gör­gény-völgyi támadók és őshonos vásárhelyi védekezők kerültek ilyenformán egy kalap alá, a kölcsönös vétség bűnében elmarasztalva. Nem tudom, hogy érdekvédelmi képviseletünk mit cselekedett, mit nem tehetett annak idején az Európa Tanácshoz küldött hamis jelentés cáfolatának ügyében. Annyi bizonyos, hogy mint annyiszor az idők folyamán: Bukarestnek ezúttal is sikerült félrevezetnie a kontinens közvéleményét. Ilyen siker után már könnyebb volt Marosvásárhelyt tömegével börtönbe vetni mindazokat, akik védekezni merészeltek az életükre törő fejszés támadók ellen.
Végezetül: újságolvasók, a márciusi pogrom története iránt érdeklődő magyarok személyem kapcsán is olvashattak olyan emlékiratokat, amelyeknek szerzőivel együtt éltem át székházunk ostromát. Köztük olyanok is akadnak, akik tények helyett utólagosan támadt vágyaikat vetik papírra. Egyikük úgy emlékszik, hogy segítségével elmenekülhettem volna merénylőim elől, de nem volt merszem leugrani a viszonylag alacsony kerítésről. Életem-halálom másik magyarázója – vásárhelyi híresztelések alapján vezércikkező amerikai püspök – a románok iránt tanúsított hiszékenységemet veti szememre, mondván: nem kellett volna a biztonságomat garantáló ezredes álnok szavaira hallgatnom.
Egyik is, másik is téved, valótlant állít, még ha együttérzésből gyakorolja is rajtam utólagos bölcsességét. Azt mondom hát nekik is: köszönöm szolidaritásukat, de hogy mit miért cselekedtem, magam tudom a legjobban.
Visszapillantásom, amelyet könyvemben lehet olvasni: az egyetlen hiteles története annak, ami velem megesett 1989-cel kezdődőleg 1990. március huszadikáig, amikor kora reggeli időben a bukaresti katonai kórházba szállítottak.
A román fővárosból még aznap Budapestre szállítottak ugyancsak repülőgépen. Hogy ez miképpen sikerült, hogy a történtek után micsoda hercehurcában teltek el roppant idegfeszültséget is okozva az utazás előkészületei: erről készülő krónikámban szólok majd. Emlékiratomnak ezt a szakaszát az égi magasságban érzett, fuvintásnyi, szívemet enyhén melegítő reménységgel zárom.
A magyar fővárosban a Honvédkórházba kerültem.
Este, a kórterem csöndjében sorsomon tűnődve, időn­ként el is szenderedve, egyszer csak éneket hallottam, távoli, halk, ismerős dallamot, amely fokozatosan erősödve, óriási vegyes karként töltötte be odalent a visszhangos teret, zúgó fejem, betegágyam körül az éjszakát.
– Önnek szól ez – mondta valaki, és villanyt gyújtott.
Azon a napon Budapest ifjúságának hatalmas tömegei tiltakoztak az erdélyi magyarság vérét ontó böllértámadások ellen. A tüntetők egy csoportja jött el hozzám is az együttérzés hatalmával, közös történelmi sorsunkból fakadó dallamokkal.
Törött bordáim miatt nem kelhettem ki az ágyból, hogy jelét adjam hálámnak, köszönetemnek.
Hallgattam őket, és először azóta, hogy apámat eltemettük, kibuggyant a könnyem. Végigfolyt arcomon, s még jó, hogy nem látta senki sem.
*
Sajnálatos mulasztásként kell itt megjegyeznem, hogy az erdélyi magyarság ellen ’90 tavaszán indított véres támadások hiteles történetének összegező bemutatására még csak kísérlet sem történt. Személyes emlékezések nem pótolhatják azt az oknyomozó, tényfeltáró történeti munkát, amely Marosvásárhely drámáját kiemeli látszólagos helyi jellegéből, és országos viszonyok ismeretében tárgyalva, az önrendelkezés jogáért folytatott küzdelmünk tragikus fordulataként örökíti meg az utókor számára. Tíz esztendő már sok és pótolhatatlan tanúságtételt vitt sírba; szemtanúk, fejszés támadásokban sérült szenvedők tűnnek el örökre; írásos dokumentumok semmisültek meg és pusztulnak napjainkban is, miközben a pogromot szervező, sovén román körökben változatlanul folyik ellenünk a történtek meghamisítása, a magyarellenes pogrom átmázolása – horribile dictu! – románellenes magyar támadássá! Ősi passzivitással, a tehetetlenség közönyével szemléli ezt az a közösség, az a politikai testület, amely az RMDSZ önvédelmi kötelességét nem tartja fontosnak. Amely még mindig nem volt képes fölismerni, hogy Maros­vásárhely véres napjai minden magyar gyásznapjaiként élnek az emlékezetben. (...)
Szemet szóért című könyvem megjelenése után Marosvásárhelyt és Székelyudvarhelyen is megkíséreltem bírósági eljárást indítani ismeretlen tettesek ellen, akik sikaszói házamat többször feltörték, s lehallgatóhálózatot szereltek föl benne. Ilyen alkalommal jelentős anyagi kárt is okoztak. Vandál módon nemegyszer ajtót, ablakot rongáltak meg, fölfeszegették a padozatot stb. Köztudomásúlag ilyen esetben abszurd módon hatósági személyek azt szokták kérni, hogy a panaszos lehetőleg bizonyító erővel nevezze meg a tettest. A tény, hogy lehallgatót szereltek, nem bizonyult elfogadható vádnak. Szekus ezredes cáfolta, hogy "a belügyi szervek" ilyesmit követtek volna el, ám annál valószínűbb, hogy (sic!) a franciák vetemedtek betörésre, törvénytelen dolgok elkövetésére Marosvá­sárhelyt és Sikaszóban.
Ezt a vitát most – remélhetőleg – eldönti bizonyos Péter Ferenc volt belügyi tiszt (altiszt?), akinek "vallomástevő" emlékiratát 1998 decemberében tette közzé a Romániai Magyar Szó az Erdélyi Napló nyomán. Ebben többek közt ez olvasható: "Sütő András sikaszói házában többször jártunk. Elég körülményes volt azt a házat berendezni. (Figyeljünk! Berendezni! Nem megmocskolni, rablók módjára rongálni kellett azt, hanem "berendezni" – S. A.) Szegény Sütő éppen csak azt nem tudta, hogy akárhány lakatot is tesz az ajtajára, a megoldást arra, hogy bejussunk, mi mindig megtaláljuk."
Íme tehát annak beismerése, hogy a Securitate "emberei" – hisz a betörő is ember – valóban elkövették azokat a bűnöket, amelyekről ez a kis könyv is szól; amelyek miatt ideje lenne tehát felelősségre vonni őket.
(1999)