Mára ez a beosztás, ez a rend is lassan a múlté, hiszen nincs olyan munkaszüneti nap, amikor mindenki pihenhetne, és akinek volna is, sokszor elfelejti, hogy ezzel tartozik önmagának.
Fura egy állapot ez a mostani, mert mindig kell még valamit tenni, valamit pótolni, mintha bűn lenne megállni. Korunk embere úgy érzi, hogy elszaladnak előle a lehetőségek, nem tud kihasználni minden pillanatot, ha pihen, sőt, amíg ő lazít, valaki a helyére lép, valaki lekörözi...
Mindez arra enged következtetni, hogy csak a mindig aktív ember értékes a társadalom számára, ezért kialakul bizonyos cselekvési kényszer. Ez akkor is hat, amikor a külső körülmények nem teszik szükségessé a szerepvállalást, a cselekvést, mert e nélkül az ember veszít önértékeléséből.
Elismert divatszakember nyilatkozta nemrég a televízióban, hogy ő csak körhintán ülve és forogva tudja elképzelni önmagát, ahol a körhinta nem más, mint maga az élete. Aki ad hát magára, hajt szüntelen, nehogy megálljon a körhinta. Aki nem tartja elég fontosnak azt, amit tesz, esetleg önmagát sem, nem törekszik mozgásban maradni, hisz úgyis minden mindegy.
Így az üzletes mindennap nyit, hiszen akkor biztosan nem veszíti el vásárlóit, otthon mindig be kell pótolni valamit, amit eddig elmulasztottunk megtenni. Ünnepek előtt még kísért a régi példa vagy a régi gyakorlat, hogy mindennek ragyognia kell, sok finomsággal illik megörvendeztetni a családot, meg a vendéget, na meg a jókedvben sem lehet hiány.
Ez megy is így egy darabig, de aztán állni látszik a kerék, vagy csak recsegve vánszorog, mert aki rajta ül, lassan belefárad, és már nem érdeklik a kihívások, nem érdekli, ha lemarad, már csak pihenhetne, de...
A várva várt pillanat, amikor nyugodtan lehet heverészni, aludni délig, üldögélni egy fa alatt gondtalanul, nem jön el, mert elfelejtünk lazítani.
Így nem csoda, ha az apró dolgoknak nincs értékük, csak ha emlékként tűnnek fel, és sokszor csak egy váratlan esemény, tragédia, betegség juttatja eszünkbe, hogy kiengedtük kezünkből az idő fonalát.