Péter Alpár grafikája

És elnyúlik, olyanformán, mint aki aznapra, ha esik, ha havaz, bármi történik, befejezte. Jöhetnek-mehetnek tőle a másik szobában, a konyhában, a fürdőben, csak éppen őt ne zavarják ilyenkor. Ha nincs söröcske a hűtőben, akkor van a közeli nonstopban, boltban, valahol kell legyen, hanem pedig a kamrában csak hányódik valami megiható folyadék. Mindegy, hogy mi, csak szédítsen! Kezébe veszi szívszerelmét, a távirányítót, és aznapra, arra a délutánra neki mondhat bárki bármit, mert dolga van. Végigpattogtat, végigzongoráz a távirányító gombjain egy csomó semmit a tévében, a különböző csatornákon; fekszik egyik oldaláról a másikra, űzi a legkényelmesebb sportot, a távirányítózást. Nem lesz tőle izomláza, izomszakadása, nem izzad le, nem rúgják meg, nem akasztják el, nem lökik, vágják fel – egyszóval maximálisan biztonságos szórakozás, heverő-sport, hobbi.
Ebben a hobbiban – azt hiszi – rengeteg sporttársa van a környéken és a nagyvilágban is, legyen az falu vagy város, municípium vagy metropolis, világtól elzárt meteorológiai állomás vagy a világ legközepén levő felhőkarcoló sok száz betondobozának egymás hegyén-hátán összezsúfolt lakossága.
A távirányító ugyanis nagyon kedves jószág; puha, aprócska, leheletfinom gombocskák vannak rajta, és a végtelenségig szófogadó eszköz. Csak megpöccintesz egy kis billentyűt, és máris bejön a nagyvilág: a filmed, a sorozatod, a kedvenc sportod, a kedvenc énekesed, politikusod, tévéjátékod, X vagy Y faktorod, csillagszületiked, valóvilágod, satöbbi.
A távirányítóját sok helyi ember jobban szereti, mint a feleségét.
Van, aki egy idő után bizalmasabb is a távítóval, mint az asszonnyal.
Előnyeit szinte ecsetelni sem kell, hiszen mindenki tudja. De az, hogy nem szól vissza, az egyik legfontosabb és legkézenfekvőbb tulajdonsága. Nem kárpál, nem házsártoskodik, és nincsen az embernek semmiféle kötelessége vele szemben. Hacsak annyi nem, hogy időnként, egy-két évenként ki kell cserélni benne az elemeket. És ami nagyon lényeges: akármikor le lehet halkítani vele a tévét, vagy rövid időre el is lehet némítani, ha azt akarjuk. Nem úgy, mint az asszonyt.
A helyi ember pedig egyenesen a távirányítóval kel és fekszik.
Mihelyt felébredt, az első tekintete rögtön a távítót keresi, és olyan látványos megkönnyebbüléssel enged fel a szigorú arc, amikor a feketén (avagy szürkén), de fényesen csillogó kincsét, szerelmét, mindenét meglátja a kisasztalon, mint amikor a rá leselkedő legkilátástalanabb, legveszedelmesebb nehézség, baj után közlik vele a jó hírt, hogy nincs is semmi baj, hogy minden oké.
A távirányító az élete, legszívesebben mindig a zsebében tartaná, hogy ő, csakis ő kezelhesse azt a világ végezetéig. Mert ha például elkeverik valahová a gyerekek, vagy az állandóan takarító feleség rámolja el a szobában, akkor úgy érzi magát, mint a haldokló, akit lekapcsolnak a lélegeztető gépről.
De mindig azonban tévét nézni sem lehet.
Úgy hétvégeken, egyszer-egyszer ki is kell mozduljanak a házból, mert itt bolondulunk meg, mondja a hites felesége; és akkor összeszedik magukat, és szépecskén beülnek a gondosan garázsban tartott autójukba. Az asszony már odabent elhelyezkedik az anyósülésen; az ember asszonyostól, autóstól kiáll a garázsból; majd kiszáll, becsukja a garázsajtót, mialatt az asszony a járó motorral megállított autóban a körmeit vizsgálgatja.
És elindulnak, kiruccannak valahová, a szomszéd faluba, valakihez.
Annyi akárhová, csak menjünk, mert itt a fejemre szakad a plafon, mondja az asszony. Hétvége van, nem kell másnap sehová se menni, se korán kelni, úgyhogy megülik magukat tisztességesen. Úgy éjfélig. Beszélgetnek, esznek, borozgatnak; az asszony jól érzi magát, az embert pedig a düh veti fel, hogy mikor érnek már haza, hogy megihasson egy-két pohár bort ő is. És olyan ellenállhatatlan vágyat érez, nem is az otthon, nem is a lakás, nem is a kisváros, hanem egy aprócska tárgy, a távirányító iránt, mint fiatalabb korában a neje irányába.