Ennek ellenére a kérdés mégis makacsul évente felmerül: szükség van-e hasonló városünnepre? A felvetés jogosságát egyéni sorsok megkérdőjelezhetetlen momentumaival igyekeznek alátámasztani a kérdezők. A mindennapi megélhetési problémákkal küszködőben sokkal inkább frusztrációt gerjeszt egy, már külsőségeiben is költségesnek tűnő rendezvény, mintsem az idetartozás büszkeségét. És menetrendszerűen elhangzanak a "jobb lenne, ha flancolás helyett munkahelyek teremtésére fordítanák ezt a sok pénzt" jellegű kocsmapolitikai tézisek.
Ha igaz a régi mondás, miszerint a férfit elsősorban gyomrán keresztül lehet leginkább meghódítani, de főleg megtartani, akkor az is kétségbevonhatatlan, hogy az anyagi biztonság megteremtésénél jobb eszközt még nem találtak fel a lokálpatrióta lojalitás fenntartására. De ha az életünket is a napi apró örömök viszik előre, készítik elő a nagyobb léptékű megvalósításokra, úgy a közösségi siker tudata is doppingként hathat a válságos pillanatokban.
Olyan hét következik, amelynek során magyarságszerte minden a Szent György-napokról szól. Rólunk. A programkínálatban lesz csúcsminőség és kommersz ízlést célzó egyaránt. Magunkhoz vehetjük a legalább féléves kultúraadagunkat. Garantáltan találkozunk régi és még régebbi ismerősökkel, és ha elég fiatalok és nyitottak vagyunk, szert tehetünk újakra is. Nem kell hozzá egyéb, mint beengedni lelkünkbe az ünnep fuvallatát, kis időre elengedni magunkat, sétálni, tapsolni, rácsodálkozni értékeinkre, jól érezni magunkat. Ha képesek leszünk rá, a kérdés is okafogyottá válik, de legalábbis átalakul: mi kellene ahhoz, hogy a szentgyörgyi városünnep jövőre még több feltétlen hívet toborozzon?