Van rá példa az erdélyi magyar színjátszás elmúlt húsz évének történetében nem is egy, a több-kevesebb sikerrel lefutott előadások némelyikét a sepsiszentgyörgyi publikum is láthatta-élvezhette.
László Zsuzsa Piaf-estje azonban merőben különbözik a korábbiaktól – és ettől nem csupán egyedivé, de megoldásaival érdekessé és érdekfeszítővé is válik. A Sepsiszent­györgyről elszármazott, a Ma­rosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatánál játszó színművész ugyanis Piaf élettörténetére építette fel előadását, a sanzonok képezik tulajdonképpen a díszletet. S hogy mindössze tíz dalt választott be, azt nem amiatt tette, mert nem tudná hitelesen végigénekelni Piaf minden dalát, hanem mert az általa kitalált forgatókönyv így kívánta. És így is van ez jól, önmagában a Piaf-élettörténet – mit előadása végén úgy foglalt össze: zajosan élt, csendesen ment el – eléggé kalandos ahhoz, hogy a néző figyelmét lekösse, a közbeiktatott dalok kellenek egy-egy életszakasz eseményeinek a néző általi feldolgozásához.
Hogy melyikük, az előadást kitaláló László Zsuzsa, a rendezésre általa felkért Kövesdy István, játszótársa, Liviu Matei színész-koreográfus, netán a zenészek, Apostolache Zénó és Zonda Attila ötleteként valósították meg a hangszalagról bejátszott "párbeszédeket", nem tudom, de hogy sikeres megoldása a produkciónak, az tény. Nagyszerű, már-már hátborzongató az előadás záró, de Piaf (a francia argóban verebet jelent) életének is utolsó nagy sanzonja, a Non, je ne regrette rien páros előadása: László Zsuzsa énekli magyarul, Liviu Matei ismétli franciául, le-fel szárnyalva a teremben, mintegy megjelenítve azt a vihart, mi maga Piaf volt.