Keserű szájízt hagyott maga után a szőlőcukor Kézdivásárhelyen, a hosszú ideig helyi specialitásnak számító édesítőszernek mára bottal üthetni a nyomát. Galoppba váltott át sajtóhírek szerint a cukor ára. De saját zsebünkön is közvetlenül érezhetjük, hogy amit kilónként egy éve két és három lej közötti áron vehettünk meg a bevásárlóközpontokban, azért ma némely helyeken öt lejnél is többet kell leszurkolni.
Hírmagyarázók harmincévi rekordárról beszélnek, s a jelenséget a világgazdasági körülmények változásával magyarázzák. A világpiacon a New York-i árutőzsde tanúsága szerint például 2010 és 2011 januárja között közel 47 százalékos áremelkedés történt, s a trend azóta sem szünetel. A kereslet messze meghaladja a kínálatot, írják, részben azért, mert a fő kiviteli országok, Ausztrália és Brazília termelése jelentősen visszaesett. Az elsőben a Yasi ciklon vezetett a várt cukornádtermés jó hányadának pusztulásához, egy szerencsésebb évben itt nyilván helyreállítható a korábbi egyensúly. Brazíliában azonban, a legnagyobb cukorexportőr országban más történik: itt mára a termelés felét az új üzemanyag, a bioetanol előállítására fordítják, s e hányad folyvást nő, az élelmiszer-kereskedelemnek tehát egyre kevesebb fog jutni.
Nem fárasztjuk tovább az olvasót e gazdasági krónikával, ennyiből is kiolvasható, hogy a termék árának növekedése tartós lesz, aki tehát ezt állítja elő, növekvő bevételekre számíthat.
Mindezt annak kapcsán jegyezzük, hogy megyénkben két éve ráfizetéses volta miatt zárták be a kézdivásárhelyi keményítő- és szőlőcukorgyárat, s még európai uniós cukorkvótáján is azonmód túladtak, nehogy halottaiból fel lehessen támasztani.
Joggal kérdezi valamikori több száz alkalmazottja: ha ma végeznék el a jövedelmezőséget illető számításokat, vajon milyen eredmény jönne ki? Ha átvészelik e két kritikus évet, vajon ma lehetne-e profitot hozó módon előállítani a szőlőcukrot burgonyából vagy kukoricából, mint korábban? Akár külföldön eladni ott, ahova az unió keze és tiltása már nem ér el? Hogy ehhez meg kellett volna őrizni a cég önállóságát is, s hogy erre nem lett volna mód? Nos, a kérdést pró és kontra több oldalról megvilágítottuk a sorozatban, nem térünk vissza rá. A privatizációra nézve azonban maga a jelenség annyira tanulságos, hogy tágabb összefüggésekbe helyezve újabb példákhoz folyamodunk átfogóbb értelmezése végett.
Holtponton
Lapunkban nemrég olvashattak ankétot Bokor Gábor tollából a háromszéki cukorrépa-termesztésről és a botfalusi gyár helyzetéről. A szaksajtó írja a hazai piacról: ma az ország azért behozatalfüggő – szögezik le a kommentátorok –, mert mezőgazdászaink az elmúlt években tömegesen mondtak le a cukorrépa-termesztésről, mivel a Brüsszel által megszabott 26,29 eurós tonnánkénti áron az már nem érte meg nekik. Holtpontra jutottunk emiatt – nyilatkozta Ioan Armean, a hazai cukorelőállítók szövetségének elnöke, a marosludasi gyár igazgatója. Az elemző szerint a belső élelmiszerpiacra még leselkedik egy veszély. Nevezetesen az, hogy a gyárak előnyben részesíthetik a kiviteli lehetőségeket a magas világpiaci árak miatt, s ezért a hazai üzletek polcaira még kevesebb cukor juthat majd, s tovább nőhet az ár. (Carmen Ionescu, www.infocarne.ro) A jóslat napjainkban teljesül. Februárban a cukor ára a gyárkapunál még 2,80 lej volt, ma az üzletben szinte a duplája.
Ebből a kézdi gyár már nem profitál. Mint ahogy az a 29 másik romániai cukorgyár sem, mely 1990 és 2010 között az uniós csatlakozás örvényében tűnt el, szívódott fel, lelt ócskavashalmazként "értékesítésre".
Az adatolás rendjén még fűzzük hozzá, amit a sajtó a román csatlakozási szerződés idevágó paragrafusaiból kiemel: az ország uniós cukorkvótája ma 110 000 tonna évente, ennyire van tehát engedélye, hogy az uniós piacra szállítson, miközben pusztán maga a belső fogyasztás is, bár csökkent valamelyest, több mint négyszer ennyi (500 000 tonna fölötti).
E számokban megírták egy országos iparág sorsát. (Felvételi feltétel volt: az ország cukortermelését többszörösen csökkenti, hogy ne zavarja a nyugatiak köreit, ezzel gyárak tucatjainak sorsa pecsételődött meg.) De nem csupán honi a baj, általános kelet-európai jelenségről van szó.
Páratlan vagyonvesztés
Hogy az eddig csak felületesen érintett magyarországi fejleményekbe mélyebb bepillantást nyújtsunk, a rendszerváltásban nagy szerepet játszó, újabban a nemzeti oldalon politizáló közéleti ember, Pozsgay Imre egyetemi tanár minap a Duna TV-ben elhangzott interjújából választottunk egy idézetet, nem utolsósorban azért, mert pontosan a szomszéd ország számára is létfontosságú élelmiszeriparral példálózik. A riporter az uniós csatlakozással összefüggő országos vagyonvesztés mértéke felől érdeklődött annak kapcsán, hogy az új alkotmánytervezet a nemzeti vagyon megőrzését kiemelt céljának tekinti, mivel a lefolyt reprivatizációnak erre nem volt kellő gondja. Egyetlen szóba sűrítve, Pozsgay úgy véli, "óriási" értékpusztulás sújtotta a magyar gazdaságot.
– Egyetlen eklatáns példát hadd említsek. Magyarország, mely cukorexportőr volt, jelenleg csillagászati árakat fizet a cukorért, hiszen a privatizációban mind az élelmiszeripar, mind az ahhoz kapcsolódó nemcsak gyártási, hanem forgalmazási rendszert is úgy adták el, hogy az valójában a konkurencia kezére került, melynek az volt az érdeke, hogy a magyarországi termelést megsemmisítse. Gondolja meg, tizennégy cukorgyárunkból egy maradt az elmúlt húsz esztendő alatt, és ma, megismétlem, drága cukorimportra szorulunk, miközben ún. uniós kvótákat kell teljesítenünk. De ez csak egy példa, amely arra utal, hogy az ún. spontán privatizáció valójában nem volt tekintettel arra, hogy mi az ország érdeke. Az volt az alapgondolat, hogy ezzel majd kielégítjük a hitelezőket, s az államadósságot kezelni lehet. De nem az lett belőle, hanem egyszerűen elvesztegettük a nemzeti vagyont...
A magyar út a versenyképes százhalombattai gyár sikere ellenére sem tekinthető hát sem sikeresnek, sem a mienktől elütőnek. A hasonlóságok további tanulságokkal szolgálnak számunkra is.
Nemzeti és nemzetközi tőke
Pár mondat erejéig ezért érdemes még idézni az interjúból. A riporter azzal ad fordulatot a beszélgetésnek, hogy rákérdez a belső alternatívákra, s ezzel alkalmat teremt partnerének, hogy a kérdés mai újragondolásának eredményeit kifejthesse, ami minket is foglalkoztat.
– Itt két mozzanat emelendő ki – feleli Pozsgay. – Az egyiket azok jelentik, akik itthon tőkéssé tudtak válni és az ún. nemzeti tőke oldalán gyarapodtak. Én ezekkel nem akarok vitatkozni és nem akarom ezt (az érdemüket – B. K. A.) elvitatni. Jobb lett volna ezt az irányt követni. A másik: kialakult egy komprádor réteg, amelyik kijátszotta az állami vagyont külföldi tulajdonosoknak anélkül, hogy a külföldi tulajdonost moderálta volna. Én nem a külföldi tőke jelenléte ellen tiltakozom, hanem az a véleményem, már akkor nagyon határozottan dönteni kellett volna, hogy én mondhassam meg, aki hozzám bejön, hogyan viselkedjék. Most ő mondja meg, hogy én mit tehetek a saját hazámban. Ezt a viszonyt meg kell változtatni, és az alkotmány erre alkalmas lesz szerintem – mondotta Pozsgay Imre. (Reggel a Dunán, 2011. április 6.)
Kelet-Európa az unióban
A nemzetközi tőke kézdivásárhelyi kurta tündöklésének és bukásának szálai tehát messzire vezetnek. Ma a kelet-európai nemzetgazdaságok, beolvadóban a nagy uniós piacba és organizmusba, korábban kapott sebeiket nyalogatják. Embermilliók keservesen megrendült létbiztonsága olyan politikai mozgásokat indított be, melyek az integráció nemzeti oldalról való újragondolására kényszerítenek, és nyilván befolynak majd a permanens belső reform alakulásába. Érdemes a komprádori mentalitás mibenlétéről, annak ismérveiről elgondolkodni. A korabeli jelszóval élve: kik adták el az országot, miközben torkuk szakadtából úgymond "tiltakoztak" ellene? A rendszerváltást a korábban fennforgók, a nómenklatúra előretolt csapatai kívánták levezényelni, nem utolsósorban saját hasznukra. Pozíciókat a politikában, a gazdaságban lehetett szerezni, legális tőke nem állt rendelkezésre, a MEBO-módszer belső tőkésosztály képzéséhez ígérkezett kivezető útnak, de kevesen éltek vele, és jó okuk volt rá.
Itt egymásra torlódott két folyamat: a rendszerváltás és az integráció. A NATO és az Európai Unió szívóhatásának nemhogy nem lehetett ellenállni – kedvezőbb feltételek kicsikarása végett kissé késleltetni azt –, hanem kimondottan versenyfutás indult a keleti államok közt, kinek sikerül hamarabb belépnie. Feladni minden értéket, csorbítani a saját érdeket, csak elháruljanak az akadályok, mert különben lekörözhetnek a szomszédok! Románia már nemzetbiztonsági vészt vizionált. Közben Brüsszelben és Strasbourgban a parlament folyosóin tízezernél több lobbicsoport megbízói érdekeiért gyakorol nyomást, folynak a frakciók vitái, a keletiek meg örvendenek, ha csórén bár, de beléphetnek. Az uniós székhelyű nemzetközi tőke egyik lábát az Amerikai Egyesült Államokban, másikat Ázsiában vetve meg, nagy játékosként húzogatja a szálakat, számára előnyös nemzeti kvótákat porcióztat például a tejtermelésben és -feldolgozásban, az állattenyésztésben, az élelmiszer-ipari nyersanyagok és termékek előállításában. Ezzel a létező termelőkapacitások elvesztik értéküket, és úgyszólván az ölébe hullanak. Azokról aztán rövid idő alatt kisütheti, hogy üzemeltetésük nem gazdaságos, és beteljesül azok félelme, akik arra gyanakodtak, csupán piacot akart venni Keleten, esze ágában sem volt a termelés fenntartása. Tömegével kerülnek utcára az alkalmazottak, mi több, Nyugatra tódulnak olcsó és mindenre kapható munkaerőként.
Úgy vélem, e vészforgatókönyv baljóslatú fejleményei nem végzetszerűen következtek be, viszont fennálltak mint lehetőség, és ezzel a hazai szedett-vedett politikai osztály, úgy tűnik, valóban nem számolt. Avagy cinkosként a szerencselovagokkal együtt halászott a zavarosban. A privatizációs szerződések és praktikák valóban ijesztő felelőtlenségre vallanak, a közérdek nagy mérvű elárulására. Ezt ma szankcionálni azonban azért nehéz, mert a közérdek megfogalmazásának, tagolt, értelmes rendszerbe foglalásának folyamata is elakadt közben, elgáncsolták vagy zűrzavarba fulladt.
*
Amikor tehát ma az uniós viszonyok belső újrarendezésének igénye felmerül, tekintettel kell lenni e kudarcok tanulságaira is. Ha bezárnak valahol egy gyárat, csődbe juttatnak egy egész iparágat, kirámolnak egész régiókat, el kell érni, hogy a népességmegtartás igénye, az államok belső politikai egyensúlya, a lakosság létbiztonságának szavatolása is uniós politikai irányelvvé emelkedhessék. Ma koldusként nyújtjuk kezünket a tőkebehozatallal kecsegtetők felé, mindenféle kedvezményekkel halmozzuk el őket, csak jöjjenek. Ha létrejön az uniós befektetési politika – miként az infrastrukturális felzárkóztatásban már működik –, a területfejlesztés termelői-munkahelyteremtői oldala is felerősödhet. Ehhez egyszerre kellene belső és brüsszeli téren is fellépni. Kelet-Európa gazdasági emancipációja sürgető feladat, s az EU parlamentje egyelőre nem vádolható azzal, hogy e kérdésnek a kelleténél nagyobb figyelmet szentelne. Sőt. Uniós és nemzeti érdekek újrafogalmazása, újraegyeztetési kísérlete folyik ma Európában – egyelőre ugyan inkább a tagországokon belül.
