Kopognak ajtaján, amit figyelmen kívül hagy az éppen feltöltődésért és a napi szeretetért könyörgő agya és lelke. Ideges léptek száguldanak be a közös és egyetlen fürdőszoba ajtaján. "Hugó baba, hányszor mondjam, hogy ide nem szabad bejönni?" – dobta oda az ideges nő a kopogtató csöppségnek, és elviharzott. A nő újra egyedül maradt imájában, és könny gördült le az arcán. Hat hónapos vívódása oldódott meg ma reggeli imája alatt. Hasára tette a kezét, és halkan dünnyögte maga elé: "Már megvan, hogyan foglak nevezni, édes kicsikém: Hugó."
A hármas kórteremben hangosan ordított fel a nő éjfél előtt tíz perccel. A telehold szürkés-sárgás fénye rózsaszínné változtatta az ablakokon csüngő vérvörös függönyöket. Mire berohant az orvos, az asszisztens már befejezte a szülés előkészítését. Az orvos kezet mosott, felhúzta a gumikesztyűt, megállt a fogasánál, és halkan köhécselni kezdett. Erre egy magas, szemüveges férfi lépett hozzá, és egy bankjegyet csúsztatott a fehér köpeny bal zsebébe. Az orvos nem moccant, mire a férfi némi aprót zörgetett a bankjegy után, és halkan a fülébe súgta: Asta-i tot ce avem, vă rog frumos. Erre az orvos fújtatva az ordibáló nőhöz lépett, megnyugtatta, megtörölte a homlokát, és nekilátott a szülés levezetésének. Az anyu két napig nem láthatta gyerekét, aztán megkapta, és azóta is szorítja.
A kis Hugó még csak totyogott a nagyszülők udvarán, és édesapja Lord nevű kutyájával játszott, amikor elindult a kilencvenes évek eleji utazási hullám. Aki csak tehette, külföldre utazott a vasfüggöny lehullása utáni négy-öt évben. Így az ő szülei is körbeutazták Európát különböző keresztény közösségekkel. Ez a nagy láz akkor csengett le az ő családjukban, amikor egy ilyen út végén Hugó édesapjára nézve azt kérdezte a nagymamájától: "Mama, ki ez a bácsi?" Apu sírva fakadt, megölelte fiát, és ez a titokzatos ragaszkodása azóta is tart.
Nevem Hugó. Keresztény, őszinte fiatal. A szüleim generációja egy megfelelésrendszerben él, teljesen kiszolgáltatva mások elvárásainak, és a közösségi normáknak, megfeledkezve a valós kapcsolatokról, az igazi viszonyok, mélységek kereséséről. Minden energiámmal és erőmmel ebből a rendszerből igyekszem kitörni. A proli tudatlanság és a szürkeségbe való napi belefulladás, az unalom és üres fecsegés jellemzi az egész családomat. Ezt igyekszem minél erősebben kiirtani magamból és olyan létezés, önkeresés lehetőségeit fellelni, ami képes elvezetni a belső szabadsághoz, igényességhez, szeretethez és a valós közösségi lét megtapasztalásához. Ez a vágy hajt döntéseimben, munkáimban, tanulmányaimban és alkotásaimban. A mélyen és őszintén megélt hit, a környezetemmel való tiszta és egyszerű viszony, az érzékenység és tájékozottság elérésének vágya mozgatja életemet. Ugyanakkor az ezzel együtt járó magány és szeretethiány, amely magyarázható a testvér hiányával, a tizenkét éves hokiskarrier embertelen és könyörtelen gőgjével, vagy egyszerűen meg lehet élni feladatként és célként az ezeken való túllépést mint egyetlen lehetőséget önmagam mélyebb és teljesebb megismeréséhez, ezáltal meg felvállalásához. Azt gondolom, hogy az embert leginkább cselekedetei és barátai jellemzik. Amikor először végiggondoltam, hogy a sok száz barátomból ki az, aki valóban barátom – a szó márais értelmében –, rögtön egy főre csappant a létszám, én pedig mély depresszióba zuhantam, gondolván, hogy milyen sok embert elvesztettem. Most már úgy mondanám: egyet viszont nyertem. Cselekedeteimben a belső hang mindig diktál, az első feladat meghallani e hang szavát, a második, meg talán a nehezebbik, feladni önmegvalósítási vágyaim és egoizmusom hívogató, kecsegtető mézesmadzagjait, és csak úgy tenni a dolgomat, "de hát"-ok és "tulajdonképpen"-ek nélkül.
Kívül meg úgy hugósan: kopaszon, néhány pattanással, 185-ön, 78 kilóval, általában ingben, próbateremben, vonaton vagy a szobámban, mosollyal és telis-tele álmokkal.
Bartha Loránd