A nyuszik pajkos, ám szelíd életvitelükről közismertek. Nem is csoda hát, hogy egy ilyen törékeny, ártatlan állat lett a húsvét, Jézus feltámadása ünnepének egyik szimbóluma.
Néhány éve kicsit meglepődve tapasztaltam, hogy húsvét előtt sokan nyuszit vásárolnak. Ugyan mi lenne kedvesebb meglepetés egy gyereknek, mint az, ha húsvét előtt nem csokit kap, hanem egy kedves kis állatot, amivel bármikor játszhat, felnevelheti és szeretgetheti. A családra is jó hatással lehet a tapsi, hisz ha egyebet nem, ünnepi hangulatot teremt, egyébként is, szép gesztus az örökbefogadás. Talán nekem is kéne egy nyuszi? Jó volna, de inkább nem, nem hiszem, hogy egyeznének a macskával. Nem is gondolkodtam többet a nyuszin, jó helyen van, enni kap, elég az neki.
De úgy látszik, mégsem volt elég. A locsolást követő napon ugyanis egy szeméttárolóban láttam viszont a kis rágcsálót. Szemei kiguvadtak, orrocskája és fogai vörösen szikráztak a vértől, puha nyakát vastag kötél fogta. Pici teste mereven feküdt a szemét közt, szeme a semmibe meredt, és soha többé nem rágcsált már. Nem volt többé sem éhes, sem jóllakott, sem pajkos, sem nyugodt, nem szerették, többé már ő sem szeretett senkit. Nem csalt mosolyt a gyerekek arcára, és nem is remélt. Nem volt ő már életvidám húsvéti nyuszi, csak undorító tetem a szemetesláda fenekén, kóbor ebek vacsorája, az emberiség eltiportja. Akárcsak több társa ebben az időszakban.
Molnár Andrea