Karl Wilhelm Scheele svéd kémikus a tudomány történetében páratlan módon hét elemet fedezett fel, mégis balszerencsésként emlegetik, mert eredményeit késve tette közzé, így az érdemet szinte minden esetben másnak tulajdonítják.
Az akkoriban svéd uralom alatt álló, ma Németországhoz tartozó Pomerániában született 1742. december 9-én. Anyanyelve német volt, de Svédországban élt. Tizennégy évesen már egy patikában dolgozott segédként, később alkalmazottként. 28 éves korában nyitotta meg önálló gyógyszertárát Uppsalában, majd 1775-ben, amikor a svéd akadémia tagjává választották, Köpingben telepedett le, s ott is halt meg. Formális képzésben szinte nem is részesült: a kémiát maga tanulta ki a gyakorlatban, emellett nyomon követte a kor tudományos irodalmát. Következetesen visszautasította a neki felkínált pozíciókat: nem akarta, hogy egy legyen az egyetemi tanárok közül, inkább maradt a világ legkiválóbb gyógyszerésze, s nem vonzotta sem a porosz, sem az angol udvari patikusi állás.
Scheele korában az égési folyamatot a flogisztonelmélettel próbálták magyarázni: eszerint minden éghető anyagban megtalálható ez a bizonyos flogiszton, amely égéskor a levegőbe távozik. Scheele maga is hitt a teóriában, ám 1771–1772-ben végzett kísérletei során azt tapasztalta, hogy a higany-oxid és a kálium-nitrát hevítése során új gáz (az oxigén) keletkezik. Azt is felfedezte, hogy ez a gáz – amelyet tűzlevegőnek nevezett el – a levegő egyik alkotórésze, és a gyertya gyorsabban ég benne, mint a levegőben. Kísérletét pontosan dokumentálva közreadta, azonban kiadója nemtörődömsége miatt a könyv csak 1777-ben jelent meg, amikorra az angol Priestley már közzétette saját felfedezését, így a dicsőséget ő aratta le.
Scheele további elemeket is felfedezett: a nitrogént, a klórt, a báriumot, a mangánt, a molibdént és a wolframot. Talán még lenyűgözőbb, hogy tucatnyinál több szerves vegyületet állított elő elsőként, egyebek között a borkősavat, az arzénsavat, a tejsavat, a citromsavat, az almasavat és az oxálsavat, ő fedezte fel a glicerint, az arzén- és réztartalmú, Scheele-zöld elnevezésű festéket. (Utóbbit majd egy évszázadig használták a ruhaiparban, mígnem kiderült, hogy mérgező hatású.) A klórezüst fényérzékenységét vizsgálva megállapította, hogy az ezüstsók feketedését nem a hő, hanem a fény okozza, ezt később a fotózásban hasznosították. Három erősen mérgező anyagot is előállított: a kén-hidrogént, a hidrogén-fluoridot és a hidrogén-cianidot, utóbbinak még az ízét is leírta.
Scheele magánélete sem alakult szerencsésen. Egészsége gyenge volt, és állandó reuma kínozta, társasági életet nem élt – csak halála előtt két nappal nősült meg, hogy patikájának legyen új gazdája. Ráadásul igen kezdetleges eszközökkel volt kénytelen dolgozni, vizsgálati módszerei közé tartozott az ízlelés is. Az így szervezetébe került mérgező anyagok hozzájárultak korai, negyvennégy évesen bekövetkezett halálához. A korszak legnagyobb vegyésze 225 éve, 1786. május 21-én halt meg, vélhetőleg higanymérgezésben.
