Iskoláját 363 évesnek becsülik, de a mostani igazgatónő, Szabó Margit és a dokumentumok szerint már azelőtt jóval létezett szervezett iskolai oktatás a faluban. Orbán Balázstól is tudjuk, hogy Tatrangi Sándor és neje, Benke Julianna a l9. század közepén 12 000 ezüstpénzt adományozott az iskola javára, majd 27 hold földet és egy bennvalót épületestül, hadd tanuljanak a gyermekek. Gróf Hídvégi Mikó Imre Sepsiszentgyörgyön létesített iskolát, el ne maradna a szegény sorból felvergődött Tatrangi házaspár mögött. És nem ők az egyetlenek az egykori közoktatás fölépítésében.
Az ünnepi műsort és szónokokat hallgatjuk, furulyazenekar, táncok, ékes szólalások. Idézem a megyei tanfelügyelőség egyik szónokát, Sibianu Victor tanfelügyelőt. "Három hangról, hangzásról lehet fölismerni, van-e élet egy faluban vagy nincs. Egyik a harangszó, másik az iskolacsengő, harmadik a gyermekzsivaj."
Uzonban még megvan mind a három. Az új, a legújabb iskolaépület falán a Tatrangi házaspár bronz domborműve emlékeztetőként és figyelmeztetőként Reményik Sándor szavaira: ne hagyjátok a templomot, a templomot s az iskolát. De ez már Trianon után...
Az uzoni emléknapok között első helyen és első nap az iskola napja, méltán. Meglepő maga az iskola berendezése és felszereltsége, és itt valóban az az ünnepi, ami mindennapi, azaz látványnak is szép. Egy intézet magas szintű munkához illő berendezése. Az ünnepi műsor a község megmentett zászlajának behozatalával kezdődik, a színpad előtt tizenhét éves középiskolás tartja azt rendületlenül, huszáröltözékben. Az igazgatónő köszönti a magyarországi Tolna város küldötteit, polgármesterét, a falu minden vendégét.
Hol is vannak a hangzatos kommunista földübörgések arról, hogy Erdély magyarsága híd a két ország között? Igen ám, de a hídnak akkor van szerepe, ha azon át is lehet kelni erre, arra. Ma már lehet, és még mindig van, amit át kell vinni, hozni a magyar nemzeti kultúra megmaradásáért ezen az immár forgalmas hídon.
Volt kis újságírók vetélkedője is az ünnepi napon. Hadd hangsúlyozzam itt azt, ami meglepett többek között. Azt, hogy ezek a kis riporterek a falu gondját, baját, az elvándorlást, a helyi gyár bezárását, a munkanélküliséget emlegetik nagyapjukhoz is illő-méltó komolysággal, azt, hogy Uzonban harminc ház van már, amely üres, lakatlan... Igazat írnak, s azt is írják majdan is, vallani a faluért, nemzetért.
Készítettek nemezékszereket, gyöngyfűzés is illeszkedik a kiállításba, fényképgyűjtemény is, igazán kiváló irányítást sejtetve.
Nem soroljuk hely híján. Ám ki kell emelnünk még egyszer Szabó Margit igazgatónő kiváló munkáját felelősségteljes tanári vállalkozásában. Tatrangi Sándorék megnyugodhatnak sírjukban. És jelentős vállalkozás volt az is, hogy Ambrus Anna nyugalmazott tanárnő elkészítette az iskola monográfiáját. Több ez, mint monográfia, történelem ez, egy nagyszerű, látványos könyv Uzon történetéhez.
Mondhatjuk: soha ennyi szép gyereket! Nem lenne igazunk. Vannak még hasonló falvak, igen-igen reméljük. Már román tagozat is működik Uzonban, ez is történelem. Jelenkori.
Él a község, él a közösség. Hallani mindhárom hangot, a templomét, az iskoláét és az élő szépek zsivaját. Nagyon tud ragyogni az élet, ha engedik, és gyönyörködve segítenek abban.