Embert ölni? Könnyebb, mint gondolnád. Pontosan olyan egyszerű, mint itt beszélgetni két vodka fölött, cigifüstbe burkolózva. Az enyém banális kis eset volt, szinte röhögnöm kell, annyira groteszk.
Albérletben laktunk. A tetőtéri lakás a belváros közelében volt. Ezzel minden jót elmondtam, amit lehetett róla. Amikor először beléptünk, olyan bűz fogadott, hogy fogadásokat kötöttünk, vajon hetekig oszladozott egy hulla, vagy csak görényeket tenyésztettek itt. A bútorzat, mondjuk úgy, ódon volt, és ami széteshetett, minden szét is esett első érintésre. Mi mégis másfél évre maradtunk ott. A házinéni egy fájós lábú, hatvan körüli özvegyasszony volt. Minden hónap ötödikén eljött hozzánk, kifizettük neki a bérleti díjat, és hazament. Első két alkalommal megszámolta, hogy pontosan 250 eurót adtunk-e, utána ez is elmaradt. Bízik bennünk – mint mondta.
Másfél év után úgy gondoltuk, ideje továbbállni, emberibb körülményekre vágytunk. A bejelentést a házinénink higgadtan fogadta.
Aztán eljött az utolsó fizetés napja. Ez egy héttel költözés előtt volt. Csengettek az ajtón. Kinyitottam. A máskor mosolygós, alig botorkáló nénike most nagy dérrel-dúrral, szélviharként érkezett. Körülnézett, és bevágtatott szitkokat szórva ránk, hogy milyen rendetlenek vagyunk. Négyen meredtünk rá értetlenül. Megszólaltam volna, de mihelyst kinyitottam a szám, a mutatóujját nekem szegezve kezdett ömleni belőle a szó:
– Meg ne merj szólalni! Veled nem beszélek, te tolvaj! Megloptál! Mind a két alkalommal, amikor te adtad ide a pénzt, egy euróval kevesebbet adtál, csak eddig hallgattam róla.
A lélegzetem elakadt. Szólni akartam, de csak némán tátogtam. Szemberöhöghettem volna őt, annyira nevetséges volt a feltevése, de én csak az igazságtalanságot éreztem. Könnyek, gyűlölet és tehetetlen düh. Ennyire emlékszem a következő pár órából.
Másnap reggel boldogan ébredtem: megvolt a terv. A bosszú gondolata édes bizsergéssel töltött el. Egyszerű volt: megadom a két euróját, csak épp lejben. Egész pontosan ötbanisokban. Nyolc lej és huszonhárom bani. Nagyvonalú leszek, gondoltam, legyen huszonöt bani. Ez százhatvanöt darab ötbanist jelent. Már láttam magam előtt a felemelő jelenetet, mikor bejelentem, hogy nem akarok adós maradni, előveszem a zacskónyi aprópénzt, és fölényesen kiborítom a földre. Ő pedig Hamupipőkeként áll neki kiválogatni a koszból az érméket, csak épp mohón, megszégyenülten, emberi méltóságából kivetkőzve, pont attól a tehetetlen dühtől emésztve, amit én éreztem akkor, amikor megvádolt. És eljött a kiköltözés napja. Előtte ezerféle verzióban lepörgettem magamban a jelenet végét, de én mindahányszor dicsőségesen vonultam ki abból a koszfészekből.
Három órakor besétált a házinéni. Ismét szidni kezdett minket, de én pokoli nyugalommal hallgattam a trágárságait. Ettől még mérgesebb lett, kivörösödött fejjel üvöltött rám, de ez nekem már örömjáték volt, már nemcsak színleltem a higgadtságot, az is voltam. Talent knows when to stop – csengtek bennem a réges-régen filmben hallott szavak, és tudtam, nem szabad túlfeszíteni a húrt. Ahhoz, hogy tökéletes legyen, a tetőponton kell elvágni a jelenetet.
Amikor szavait már alig értettem a dühös vicsorgástól, már-már kedvesen, megnyugtatólag mondtam neki, hogy megadom a pénzét. Ez annyira meglepte, hogy lélegzetvételét megszakította, felhúzta a szemöldökét, és oválisra nyitott szájjal várta a folytatást.
Ekkor jéghidegen húztam elő a kis zacskót, benne az aprópénzzel. Az orra magasságában lefelé fordítottam, hadd hulljon ki belőle az egész. Hallottam az érces zengést, amint földet ér pontosan százhatvanöt érme. Mindeniknek más hangja volt: az újak, amelyek még tiszták voltak, élesebben szóltak. Ezek úsztak a rájuk zúduló napfényben. Azoknak az érméknek, amelyek sok kézen mentek már át, nem volt olyan csengő szopránhangjuk, a rájuk ragadt kosz alttá tompította azt. Ezek viszont hajlamosabbak voltak gurulni, majd akadálynak ütközve remegve simultak a hideg cementhez. Egy örökkévalóságig tartott az a gyönyörű pillanat.
Ránéztem, hogy mikor borul a földre aprópénzt válogatni, de szoborként állt. Csak a szemében volt valami tűzzel vegyes sötét kavargás. Nekem ennyi elég volt, megfordultam, és képzeletbeli babérkoszorúval a fejemen vonultam a kijárat felé.
Hörgést hallottam. Megfordultam. A kezét a szívéhez téve rogyott össze. A kavargás a szemében nem a düh, hanem a halálfélelem volt.
