Kavargás a szemben

2011. május 28., szombat, Kultúra

Embert ölni? Könnyebb, mint gondolnád. Pontosan olyan egyszerű, mint itt beszélgetni két vodka fölött, cigifüstbe burkolózva. Az enyém banális kis eset volt, szinte röhögnöm kell, annyira groteszk.

Albérletben laktunk. A tetőtéri lakás a belváros közelében volt. Ezzel minden jót elmondtam, amit lehetett róla. Amikor először beléptünk, olyan bűz fogadott, hogy fogadásokat kötöttünk, vajon hetekig oszladozott egy hulla, vagy csak görényeket tenyésztettek itt. A bútorzat, mondjuk úgy, ódon volt, és ami széteshetett, minden szét is esett első érintésre. Mi mégis másfél évre maradtunk ott. A házinéni egy fájós lábú, hatvan körüli özvegyasszony volt. Minden hónap ötödikén eljött hozzánk, kifizettük neki a bérleti díjat, és hazament. Első két alkalommal megszámolta, hogy pontosan 250 eurót adtunk-e, utána ez is elmaradt. Bízik bennünk – mint mondta.
Másfél év után úgy gondoltuk, ideje továbbállni, emberibb körülményekre vágytunk. A bejelentést a házinénink higgadtan fogadta.
Aztán eljött az utolsó fizetés napja. Ez egy héttel költözés előtt volt. Csengettek az ajtón. Ki­nyitottam. A máskor mosolygós, alig botorkáló nénike most nagy dérrel-dúrral, szélviharként érkezett. Körülnézett, és bevágtatott szitkokat szórva ránk, hogy milyen rendetlenek vagyunk. Négyen meredtünk rá értetlenül. Megszólaltam volna, de mihelyst kinyitottam a szám, a mutatóujját nekem szegezve kezdett ömleni belőle a szó:
– Meg ne merj szólalni! Veled nem beszélek, te tolvaj! Megloptál! Mind a két alkalommal, amikor te adtad ide a pénzt, egy euróval kevesebbet adtál, csak eddig hallgattam róla.
A lélegzetem elakadt. Szólni akartam, de csak némán tátogtam. Szemberöhöghettem volna őt, annyira nevetséges volt a feltevése, de én csak az igazságtalanságot éreztem. Könnyek, gyűlölet és tehetetlen düh. Ennyire emlékszem a következő pár órából.
Másnap reggel boldogan ébredtem: megvolt a terv. A bosszú gondolata édes bizsergéssel töltött el. Egyszerű volt: megadom a két euróját, csak épp lejben. Egész pontosan ötbanisokban. Nyolc lej és huszonhárom bani. Nagyvonalú leszek, gondoltam, legyen huszonöt bani. Ez százhatvanöt darab ötbanist jelent. Már láttam magam előtt a felemelő jelenetet, mikor bejelentem, hogy nem akarok adós maradni, előveszem a zacskónyi aprópénzt, és fölényesen kiborítom a földre. Ő pedig Hamupipőkeként áll neki kiválogatni a koszból az érméket, csak épp mohón, megszégyenülten, emberi méltóságából kivetkőzve, pont attól a tehetetlen dühtől emésztve, amit én éreztem akkor, amikor megvádolt. És eljött a kiköltözés napja. Előtte ezerféle verzióban lepörgettem magamban a jelenet végét, de én mindahányszor dicsőségesen vonultam ki abból a koszfészekből.
Három órakor besétált a házinéni. Ismét szidni kezdett minket, de én pokoli nyugalommal hallgattam a trágárságait. Ettől még mérgesebb lett, kivörösödött fejjel üvöltött rám, de ez nekem már örömjáték volt, már nemcsak színleltem a higgadtságot, az is voltam. Talent knows when to stop – csengtek bennem a réges-régen filmben hallott szavak, és tudtam, nem szabad túlfeszíteni a húrt. Ahhoz, hogy tökéletes legyen, a tetőponton kell elvágni a jelenetet.
Amikor szavait már alig értettem a dühös vicsorgástól, már-már kedvesen, megnyugtatólag mondtam neki, hogy megadom a pénzét. Ez annyira meglepte, hogy lélegzetvételét megszakította, felhúzta a szemöldökét, és oválisra nyitott szájjal várta a folytatást.
Ekkor jéghidegen húztam elő a kis zacskót, benne az aprópénzzel. Az orra magasságában lefelé fordítottam, hadd hulljon ki belőle az egész. Hallottam az érces zengést, amint földet ér pontosan százhatvanöt érme. Mindeniknek más hangja volt: az újak, amelyek még tiszták voltak, élesebben szóltak. Ezek úsztak a rájuk zúduló napfényben. Azoknak az érméknek, amelyek sok kézen mentek már át, nem volt olyan csengő szopránhangjuk, a rájuk ragadt kosz alttá tompította azt. Ezek viszont hajlamosabbak voltak gurulni, majd akadálynak ütközve remegve simultak a hideg cementhez. Egy örökkévalóságig tartott az a gyönyörű pillanat.
Ránéztem, hogy mikor borul a földre aprópénzt válogatni, de szoborként állt. Csak a szemében volt valami tűzzel vegyes sötét kavargás. Nekem ennyi elég volt, megfordultam, és képzeletbeli babérkoszorúval a fejemen vonultam a kijárat felé.
Hörgést hallottam. Megfordultam. A kezét a szívéhez téve rogyott össze. A kavargás a szemé­ben nem a düh, hanem a halálfélelem volt.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Mit gondol, véget ér-e idén az ukrajnai háború?









eredmények
szavazatok száma 1221
szavazógép
2011-05-28: Kultúra - Farcádi Botond:

Az igaz hitűek és a bűnbarlang

Azon hosszan vitatkoztak, hogy végül is milyen vallásúak fölöttük lakó házigazdáik. Annyi biztos, hogy nem ortodoxok. És nem is katolikusok. Minden jel szerint valamiféle modern szektához tartoztak, de ennél pontosabban nem tudták. Nem is érdekelte őket különösebben, beérték azzal a sommás megállapítással, hogy hívők.
2011-05-28: Kiscimbora - :

Benedek Elek: A kutya meg a nyúl

Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén
minden állat békességben
éldegélt a föld színén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya meg a nyúl!