E május végi vadrózsaörvényben Tamási Áron sírja köré gyülekezünk újólag: tovább követni égi-földi vonulását. Mert csillagként maradt Ő az egyetemes magyar irodalom égboltján, kinek sugárzását egyaránt követhetik éjféli szállásukon szénégetők, ajkuk közt szénaszálat billegtető, eget fürkésző kaszások és literátoremberek.
A literátorok, persze, szénégetés nélkül óhajtanak gyémántot csillogtatni, a szénégetők viszont első kézből kapott valutát. Így működhet a legmagasabb szellemi árfolyamon e századelőn Tamási Áron – s hőseinek arcvonásait elmásíthatta ugyan fél század történelme, de népének kedélye tovább pompázik és fénylik, s minden ürügyet felhasznál a továbbélésre. E székely-magyarságról mondotta mindmáig érvényesen: "Harcot nem kezd, de ha vérét, vagyonát, iskoláit és nyelvét tovább ölik és nyomják, akkor az egész székelység nemzeti LÉLEKHADSEREGGÉ alakul át, és megvédi a szív és szellem minden fegyverével vagyonát és kultúráját, mint életének örökös várait, amelyeket Istennel, de emberi segítség nélkül maga épített."
Mondhatják erre: tonnás hegyibeszéd. Mert küzdhetett ő iskoláinkért, ha a tanítás mesterségét tanulók az elmúlt esztendőkben Tamási Áron kedélyvilága helyett Rejtő Jenő bűbájával ismerkedhettek csupán, ha színházaink új csapásaikon ma könnyű tollú népszínműírót sem találnak korszerű dramaturgiájában, ha könyvkiadóink eltekintenek írásművészetétől, csupán a különben kiváló Nyirő Józsefben vélvén a piacos székely néplélek-tulajdonost.
Volt idő, mikor az erdélyi irodalom nagyfejedelmeként tisztelték, s Tamási Áron irodalmunk jövőjéről szóló örök szavai ma is visszaszállnak rá. Olyan Ő, mint maga Erdély: "fájdalommal teli, mint minden ember, pompás, mint a virágzó rét, erős, mint a szikla, mélységes, mint a zúgó erdő, vadul szép, mint a zivatar, de édes, mint a madárének, jó, mint az anyák szeretete, de mindig egyedül álló, mint mi magunk".
Járt közöttünk egy előkelő, szabad szellem, boltíves, magas homlokkal, mindenkori vasárnapira vasalt fehér ingben sugározván népe elsőházbeli eleganciáját, mellyel a tiszta székről is port rebbent köténye sarkával, ha hellyel kínál.
Jó volna bizony Tamási Áron szellemi előkelőségét uralkodóvá tenni Erdélyben.
Háromnegyed százada, Trianon után úgy találta, hogy itt fönt, "Énlaka fölött, Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés." Tamási Áron egész élete munkája arról fűzne szóba szót s fölényes mosolyt ajkak szögletébe, hogy nagy bajunkban ne sírjuk megáradt folyóvá a Nyikó vizét, s ha elalszik is a gondviselés, mi nem szunyókálhatunk véle.
Firtos lova nagy idők jötte-változásakor kifehérlik még a tájból, de saját sorsunk gondviselői mégiscsak mi magunk volnánk.
Ennek jegyében kívánunk Tamási Áron szellemének örök fényességet, magunknak meg új, vitéz lelkeket.
