Az M Stúdió fizikai színházzal merészen kísérletező társulatának nem ez az első találkozása Shakespeare nagy műveivel. A stúdió megálmodója és létrehozója, Uray Péter már színpadra állított az elmúlt években egy elbűvölő Rómeó és Júlia s egy izgalmas és meghökkentő Hamlet előadást. Ennek a harmadik kísérletnek ő már csak (csak?!) koreográfusa, a rendező és szövegkönyvíró Mihai Măniuţiu kolozsvári rendező (és író), aki egyáltalán nem titkolja, hogy afféle popcorn-Othellót szeretne színre vinni, "William Shakespeare műve nyomán" és árulkodó műfaji meghatározása is: "tragikomédia krízis idejére"...
A Rómeó és Júlia és a Hamlet (amelyet továbbra is az M Stúdió általunk ismert produkciói közül toronymagasan a legsikerültebbnek és a legpontosabban kivitelezettnek, megtervezettnek, már-már aszketikus komorsággal megszervezettnek tartunk) valamennyire hű maradt az eredeti művekhez. Az Othello már csupán "koncentrátuma" az eredetinek. A hangsúly a velencei mór és a szép Desdemona közötti szerelemre esik, amelyet természetesen beárnyékol, megzavar, tönkretesz és megöl Othello feltámadó féltékenysége. Úgy tűnik pedig, hogy a kölcsönös éteri szerelmüket és vad, buja, érzéki szenvedélyüket fantasztikusan eltáncoló Györgyjakab András (Othello) és Györgyjakab Enikő (Desdemona) túlkerülhet a hangsúlyozott s a rendező által nem kevés malíciával ábrázolt kulturális különbözőségeken, szerelmük legyőzhet minden akadályt, egymás különbözőségeit észreveszik és kéjesen – nem kevés komikus helyzetet teremtve – elfogadják. De akkor jön, ugye – s itt, ezen a ponton természetesen hűséges Măniuţiu elképzelése a Shakespeare-tragédiához – a zöld szemű szörnyeteg, a féltékenység, amelyet a mór bizalmasa, Jago is felébreszt, jobb ügyhöz méltó buzgalommal, noha nem teljesen önzetlenül segít is ébren tartani, sőt, gerjeszteni az elkerülhetetlen tragédiáig.
Măniuţiu nagy ötlete az egyebekben fantasztikus díszletek (zenegép, játékautomaták, különféle elmés szerkezetek kerülnek színre) és a felkavaró, szenvedélyes, Şerban Urzachi összeválogatta zene mellett épp Jago szerepfelfogásának újdonsága. Jago ugyanis három példányban van jelen (Dávid Attila Péter, Nagy Attila, Szekrényes László), s a három Jago nem kevés komikus szituációt produkálva, hatalmas erőbedobással, valami fantasztikus koreográfiát követve, állandóan hajba kap egymással, mindegyikük azt hiszi magáról, hogy ha valaki, hát akkor ő az igazi Jago, a másik kettő csak másolat, hamisítvány, ál-Jago. De amikor éppen kiszédülnek nyomasztó azonosságzavarukból, hárman együtt, figyelemre méltó együttérzéssel segítenek meggyőzni az egyre elkeseredettebb Othellót, hogy balsejtelmei nem alaptalanok, Desdemona igenis, megcsalja. Ezt az egyre jobban égető gyanút támasztja alá barátnője (Polgár Emília) s a másik két szereplő: a nő (Nagy Eszter) és a férfi (Bajkó László). Ezért aztán a féltékenységében majdnem eszét veszítő mór beteljesíti kultúrája ősi törvényét, s egy hihetetlenül alaposan megkomponált jelenetben, ahol párnák, több tucat párna van a színen, megfojtja szerelmét, nem is sejtve, hogy ezzel nem old meg semmit, sőt, végképpen egyedül marad. A megkomponált és kidolgozott, parodisztikus jelenetek így mutatnak túl önmagukon, egy irányba, Othello tragédiájának, helyzete megoldhatatlan tragikomédiájának irányába.
Nem véletlenül írtuk az elején, kissé kihívóan, hogy ez a popcorn-Othello egészen különleges vállalkozás a maga nemében, az elmebetegség, az őrület felé vidáman és feltartóztathatatlanul gravitáló komor korunk eszelős derűje lengi be. Uray társulatának tagjai sokat fejlődtek, ha egyáltalán jó szó ez, produkcióról produkcióra erősödtek, s most már testükkel úgyszólván mindent kifejezhetnek, megjeleníthetnek, eltáncolhatnak, lám, a paródiát is. Uray felfogása komorabb, Măniuţiué oldottabb és eredendően humorosabb, de mindkettő egy célt szolgál, az előadást. Ha akarja valaki, akkor ez utóbbi megállapítást az M Stúdió dicséretének is felfoghatja. Megérdemlik.
