Mégis, a legtöbbet a Homokszigeten és a hidak lábánál találhatjuk. De csak a nap első órájában, mikor ősszel és télen még pára és köd gomolygása rejti a folyót, tavasszal és nyáron pedig még nem szikrázó, csak simogató a napsütés. Aztán elindulnak a hajók, megzavarják a folyó békéjét, és a szított hullámok visszasodorják a gyöngyöket a vízbe. Vagy megtalálja őket valaki, és visszadobja. De vannak oktalanok is, akik hazaviszik őket.
Üveggyöngyök ezek. Három szín van belőlük, a három színnek pedig megszámlálhatatlan árnyalata. Van gesztenyebarna, mogyoróba hajló, de ébenfekete is. Vannak zöldek: smaragdos, tengerszín és okkeresen fénylő. De kék a legtöbb: zafír, türkiz, akvamarin, achát és jáspis.
Minden gyöngy eleven lény volt egyszer. Ember, aki a Dunában lelte halálát: öngyilkos, úszni nem tudó hídépítő vagy vízbe fulladt részeg. A víz emlékszik rájuk, ott úszik a sorsuk minden egyes vízcseppben, könnyeik eggyé lesznek a folyóval, kiáltásaik pedig a zúgással. Porból lettünk, s porrá leszünk. De aki vízben leli halálát, az más, abból gyöngy lesz, mert annak a víz tisztára mossa a lelkét. És mivel a szem a lélek tükre, minden ember olyan színű gyöngy lesz, amilyen a szeme színe volt valamikor. De a gyöngy már áttetszően tiszta, mert nincs benne a gyűlölet, a gyalázat, a fájdalom, az irigység. A víz kimossa belőle a kavargó tébolyt, a tajtékzó őrületet, az utolsó pillanat jajveszékelő riadalmát. Csak a tisztaság marad, ami képes eggyé válni a fénnyel, a vízzel, a természettel.
De ezek a gyöngyök minden éjjel néhány órára visszaváltoznak emberré. Amikor már elcsendesedett a város, az utolsó turista is behúzódott hotelszobájába, akkor övék a folyó. Lidérces kacajjal veszik át a hatalmat a rakparton, körbelibegik a hajókat, mámorosan keringenek a mólón, onnan gyönyörködnek a városban. A hidak talapzatánál csábító haláltáncot járnak, hívogatva a korlátnál tétován állókat. Ha ezt megunják, teljes sötétségre vágynak, elmennek a Homokszigetre, ott várják a hajnalhasadást. És egy pillanattal azelőtt, hogy az első fénysugár megérinthetné őket, vissza kell térniük a folyóba, hogy ott változzanak ismét gyönggyé.
Néha azonban annyira megfeledkeznek magukról, hogy a földön éri őket a pirkadat. Ezek azok a gyöngyök, amiket kora reggel találhatunk. Minden budapesti tudja, hogy ezeket nem szabad hazavinni, mert ahova ilyen gyöngy kerül, az megmérgezi az ottlakók életét. A nyugalom csak akkor térhet vissza egy ilyen házba, ha a gyöngyöt visszaadták a Dunának. Mert ezek a gyöngyök nem lehetnek máséi, ezek a Duna gyöngyei.