Nem vittem most sem ajándékot Székelyföldről Budapestre. Egy országot, várost csak egy Széchenyi tud megajándékozni.
Igaz, kapott Budapest Közép-európai Egyetemet, köszönet nem nagyon volt benne. Ott is – mint Bukarestben – azt bizonygatták illetékes meg illetéktelen helybéliek meg erdélyiek, hogy a magyar–román viszony megromlásának és az egymás elleni türemkedésnek okozója és fenntartója a magyar nacionalizmus, továbbá, hogy nincs szükség Erdélyben és nem is lehetséges létrehozni az önálló magyar egyetemet.
Szóval híreket kértek, azokat vittem, hoztam. Innen elszármazott pszichológus mesélte, hogyan szűntek meg a szanatóriumok, miként nézte végig napról napra a lipótmezői karcsúsodását (így nevezték az agónia, a haldokoltatás kezdetét), aztán könnyezett titokban, siratta a betegeket, az alkalmazottakat, az intézetet, egészen az eltemetésig. Kérdezték és mondtam, amit tudtam arról, mit sikerült megmenteni és életesíteni az értékekből, hagyományok kimúlnak és új szokások elevenednek meg, válnak hagyománnyá, de emez utóbbi, noha biztató, mégis kevésnek tűnik. Mondom, van értékmentés másképp, ahogy lehet. Azonban megfáradnak vagy anyagilag ellehetetlenülnek ott is, itt is a művelődéstörténészek, mint Szalay Károly meg Benkő Samu, és annyi más. És alig van pótlás.
Vannak még okos emberek, de rejteznek vagy nem dolgozhatnak, nincs pénz. Kérdésre, hogy ki például, hát mondom, hogy a zalai láma. A megkötöttség, a tehetetlenség cinizmust szül. A félelemben csak sorvadni lehet, győzni soha. Hasonló eszes kijelentéseket fogalmaztunk, szóba került Európa egyik – végre bevallott – nagy gondja, a cigánykérdés. Már nem tabu, már nem lehet letagadni. Mondom, Erdélyben is gond ez, Romániában, és ebben végre csatlakozott hozzánk az Európai Unió is.
Olaszliszka s a tanár agyonverése után, sőt, Zámoly s annyi más település után Gyöngyöspata is fölzárkózott a hírhedett települések közé, de itt már ravaszabbak a kulisszák. És ebben a ravaszkodásban benne értetik a szavazatgyűjtés a bukottak részéről, benne az is, hogy senki nem kérdezi meg ilyenkor a magyarokat, mindenki a cigányokat faggatja. Gyurcsány exminiszterelnök ismét őrjöng és millió forintot adományozott a cigányok "kimenekítésére". Aranyos dolgok ezek, és valóban nincs Európában még egy olyan ország, mint a magyar, ahol elszántan rombolják pártok a hont, a hombárt, a csűrt, falvakat s hírt-nevet. Ebből élnek.
Mondom, szerdán a Magyarok Házában is lesz könyvbemutatóm, hát azért vagyok itt. Figyelj csak: miért van Magyarország fővárosában Magyarok Háza? Nem tűnt föl nektek? Mert hogy van Romániában, Szlovákiában, lenn délen meg Bécsben, nyugaton, az érthető, hiszen sikerült szétmaszatolni a magyar nemzetet. De hogy néz ki – hogy veszi ki magát – az, hogy Magyarországon szükséges (?) Magyarok Háza, magyarok menhelye, ahol meghúzhatja magát a kultúra? Ezen is gondolkodtunk. Néztem a söralátét lapját, azon írás. Elvettem, olvastam. Írja, mi mindent tettek a sörbe, a sörért, hogy ilyen és igazi legyen. Aztán nagy betűkkel a következtetés: CSAK RAJTAD ÁLL, HOGY MENNYIT TÖLTESZ A VILÁGBA. És alatta már más betűkkel a másik hátborzongató igazság, mintha Kölcsey, Vörösmarty írta volna: annyi a világ, amennyit beletöltesz.
Ezt a sör alá tehető kartonlapot magammal hoztam a Székelyföldre. Itt adom közre. Emberi, közösségi, nemzeti nagy igazság egy tiszta sörözőben a budapesti Baross téren, a Keleti pályaudvar mellett. Csak hogy néma, de olvastatja magát.
Mennyit élek, élünk? Mennyit tölthetünk a világunkba? A mi dolgunk, és nem is kevés.
Ez a kartonlap mindig az íróasztalomon található, ettől tovafelé.
