Pál Rozália tanítónő, a kézdivásárhelyi tanítóképző egykori diákja immár nyolc éve tanít a fotosmartonosi I–IV. osztályos általános iskolában. A képzőben Lengyel Töhötöm tanár úr oktatta a testnevelést, és készítette fel hivatásuk teljesítésére növendékeit, nagy hangsúlyt fektetve a gyakorlatra s kevesebb időt fordítva az elméletre. Pál tanítónő egyébként "fiatal korában" az atlétikának hódolt, azon belül a távfutásnak. Mindezt azért tartom fontosnak, hogy tudjuk, Pál Rozália nem idegen a testnevelés oktatásában.
– E pillanatban öt gyerek jár az I–IV. osztályba – mondja a tanítónő –, két fiú és három leány, három első osztályos, egy másodikos és egy negyedikes. Olyan ez a közösség, mint egy család, minden jót és rosszat megbeszélünk, megosztjuk egymással az örömet, bánatot egyaránt... A testnevelést heti két órában magam tanítom. Télen ebben a kicsi osztályban tornásztunk, igyekeztünk fejleszteni a különböző izomcsoportokat. (Szerk. megjegyzés: Hogy mennyire eredményesen, azt a kis Fazakas Attila be is mutatta egy sorozat fekvőtámasszal. Sokan megirigyelnék...) Na persze, ki-kijártunk a szabadba is szánkózni, szaladgálni, amennyire a tél megengedte. Más a helyzet most, tavasszal, nyár elején. Itt a szomszédságunkban a falu focipályája, az udvaron van hinta, mászóka, a gyerekek pedig nagyon szeretnek mozogni... Felszerelésünk egyébként nagyon szegényes. Ezért, na meg a kis létszám miatt körzeti, megyei versenyeken nem vehettünk részt, a községi rendezvényeken viszont igen. Szeretünk kirándulni itt, a falu körül, na meg aztán tervezünk együtt az óvodásokkal egy hosszabb távú kirándulást. A mozgás részének tekintjük a táncot is. Szer­dánként kijár hozzánk Gáspár Attila táncoktató. A testnevelés és a tánc jól megfér egymás mellett, ha kell, kiegészíti egymást.
Régi ismerős, az egykori kézilabdás Incze Mária (leánynevén Téglás Mária) fogad az óvodában, ahol immár huszonöt éve tanít (előtte még három évet tanított Szentgyör­gyön), olyan tanárai voltak, mint Fejér Ákos a 7-es számú Általános Iskolában, ahol a sport népszerűsítésére szolgáló folyosón olvasható volt az ép testben ép lélek, az ókori rómaiak aranyigazsága.
– Tizennyolc gyerek jár az óvodába – mondja az óvónő –, 14 közép-, 1 nagy- és 3 előkészítő csoportba. Nagy részük kerékpárral jön, itt aztán rendszerint tornával kezdjük a napot. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek énjébe vésődjék a mozgás szükségessége. Amit csak lehet, játékosan oldunk meg, ha észreveszem, hogy valamelyik előírt, kötelező foglalkozáson fáradni látszanak, váltunk a játékos megoldásokra... A felszereltségünk? Nagyon sok játékunk van, na meg egy röplabdánk, mellyel fociznak a fiúcskák. Szívesen fogadnánk egy tornaszőnyeget (matracot, ha így jobb), egy-két bordásfalat, tornapadot... Sokat kirándulunk itt, a környéken, természetesen dalolva. Nem is olyan régen részt vettünk a Tágasságot nekünk is népi gyerekfesztiválon, botos tánccal léptünk fel. Pénteken itt szervezzük meg a Községi gyermeknapot, melynek középpont­jában a mozgás szerepel sok ügyességi ver­sennyel. Aztán következik a Gidófalvi iskolanapok rendezvény, majd a tanévzáró. Mindkét rendezvénynek célja, hogy közelebb hozza egymáshoz a község gyermekeit, ezért aztán túl a népi gyerekjátékokon lesz sport, mesemondás, tánc. Ami hiányzik szerintem a rendezvényeink sorából, az a tornaünnepély. Én Fejér Ákos tanár bácsi idejében ebben nőttem fel, ezt láttam annak idején itt, Gidófalván is Székely Gyöngyi tanárnő szervezésében. Ezeken az ünnepélyeken jó volt látni a gyerekek helyes testtartását, korrekt járását, mozgáskészségét, ügyességét. Így aztán ne csodálkozzon, ha azt mondom, hogy régi álmom a tornaünnepély megszervezése, na meg aztán vágyam egy különálló terem itt, az iskolában, melyet a testnevelésre szenteljünk, hogy télen-nyáron biztosított legyen a feltétel a mozgás, a testnevelés és a sport még jobbani megszerettetésére.
Úgy legyen!
Ennél jobbat, ennél többet nem kívánhatok a két lelkiismeretes és sportbarát pedagógusnak.