Maga mögött tudta Fălticeni, a Transkurier, a Leonard, Moineşti és Székelyudvarhely együttesét. Ha sikerült volna egy győzelemmel többet szereznie, akkor a 8. helyen zár. Ismerve a mezőny kiegyensúlyozottságát, labdarúgásának színvonalát, figyelembe véve a csapatban rejlő erőt, lassan ugyan, de biztosan javuló játékát, joggal reménykedhettünk abban, nem lesz gondja a kieséssel, sőt, arra számítottunk, hogy a jó középmezőnyben fog végezni. Gondolni sem mertünk a város korifeusainak váratlan pálfordulására, mellyel egyik napról a másikra taccsra tették a csapatot. Más szavakkal fogalmazva: mélyröptére helyezték. Átgondolatlanul, elhamarkodottan sürgették meg a helyi erők felszínre hozatalát, elfelejtették, hogy Kézdivásárhelyen hosszú időn át nem zajlott színvonalas utánpótlásképzés. Harag ne legyen, Pitó János és Gáll Sándor távozása után az eredményes nevelőmunka leállt. Olyannyira, hogy a sportiskola labdarúgó-szakosztályát egy időre meg is szüntették. Hogy újraindították? Két éve, tehát várni kell még megfelelő eredményekre.

Az elsietett intézkedés eredménye: a mélyröptére kényszerített KSE focicsapata kiesett a III. ligából, a KSE II. ezen a tavaszon csak nyögött és szenvedett a IV. ligában, ifjúsági együttese pedig elveszítette a bajnoki címet. A szenvedés, kínlódás és a szégyenteljes szereplés részese volt Gáll József, a III. ligás csapat edzője. Nem véletlen tehát, hogy vele beszélgettünk el erről a labdarúgótavaszról.

― Nagyon váratlanul ért a vezetőség döntése ― kezdte mondandóját Gáll. ― Éppen amikor a téli alapozásra és felkészülésre készültünk, jelentették be: nincs pénz, fiúk, decemberre, januárra és februárra csak a fizetés felét adjuk. S mondták ezt, amikor még a múlt bajnokságból játékprímákkal voltak elmaradva. Ezt kilenc játékos nem vállalta, az a kilenc, akiket másfél év alatt választottam ki abból a huszonhárom labdarúgóból, akik nem kellettek Brassónak és Sepsiszentgyörgynek. Nem kellett értük átigazolási, lelépési pénzt fizetni, jöttek ingyen, csak a fizetésért és az esetleges játékprémiumokért. Fél fizetésért nem vállalták a játékot. Én viszont vállaltam az edzői szerepkör betöltését ― s ez nagy hiba volt részemről ―, vállaltam, mert azt hittem, sikerül megnyerni még négy-öt hazai mérkőzést, s megússzuk a kiesést.

— Így igaz, de ezt az alapozást is befolyásolta a pénzhiány. Egyszerűen nem volt kellő motiváció, fél fizetésért nem hajthattam ki a játékosokból a lelket, büntetni nem tudtam őket, húztam volna le a fél fizetésből minden alkalommal húsz-harminc lejt? Egyszerűen nem volt szívem hozzá. Így aztán úgy készültünk fel, ahogy ilyen körülmények közepette lehetett. Persze, hogy elmaradoztak a várt jó eredmények. Amikor látták a vezetők, hogy rossz felé haladunk, kezdtek prémiumokat ígérgetni, de sajnos, a csapat nem tudta kiharcolni azokat. Odáig jutottunk, hogy harminckét fokos melegben vágtunk neki a galaci útnak, és egy üveg borvizet sem adtak.

— Na, nem. A tavaszi idény második felében, hogy legyen egy bűnbak, rám kenték a bajt. Odáig mentek, hogy a ,,nagy pénzhiány" mellett a brassói Adrian Furnicăt akarták szerződtetni. Ki is hívták az Aerostar elleni kiszállásra. Nem aprópénzért. Ez azt jelenti, hogy Furnica két hónapra több pénzt kapott volna, mint én egész évben. Ennek ellenére örvendtem, hogy jön, s vállalja a csapatot úgy, ahogy van. S ha már jött, én nem ültem fel az indulásra kész autóbuszra. Errefel a játékosok sem akartak felülni. Ekkor jött a másik vezetői húzás: Májai József vezető azzal állt elém, hogy Dobozi azért lépett vissza, mert én vagyok az edző, s elégedetlen a munkámmal. Erre én telefonon beszóltam Dobozinak, hogy jöjjön ki a stadion elé. Jött is azonnal, és megcáfolta Májai állítását ott, Ferencz Attila polgármester-helyettes előtt, sőt, továbbment, és kifejtette véleményét, mely szerint ezzel a játékoskerettel nem hajlandó lebőgetni magát. Rossz volt hallgatni a vezetők magyarázkodását. Na persze, Dobozi továbbment, s mivel Furnicăvel voltak régi elszámolatlan ügyei, most előszedte azokat. Na, de az nem tartozik ide. Kértem Furnicăt, hogy ha már itt van, jöjjön el velünk az Aerostarhoz, hadd lássa a csapatot. Nem jött.

― Á, dehogy. Egy hétfői vagy keddi edzésre, amikor rendszerint erőgyakorlatok szerepelnek az edzésprogramban, beállított Ispas (azaz Nagy József), s kezdett filmezni. Már az edzés vége felé jártunk, s természetszerűen nem pattogtak, nem peregtek a legények, a magas térdemelést eléggé lagymatagon végezték. Ispas a filmet elküldte a KSE Amerikában élő támogatójának, Mátyás Attilának, aki ezt írta vissza a villanypostán: Azért nem nyertek, mert csak így készültök a meccsekre. A vezetők felkagylózták Mátyás szavait, s terjesztették is szerte a városban. De azt elfelejtették elmondani az embereknek, hogy a játékosigazolványok az ő hibájukból nem voltak rendben, s ezért meccset veszítettünk. Na de menjünk tovább. Az alapemberek távozásával káosz ütötte fel a fejét a KSE II. háza táján is. A megyei szövetséghez leközölt tizenkét játékos (akik a III. ligában szerepelhettek) mellé fel kellett hoznom még tizenkettőt a KSE II.-ből s ificsapatából. Az ifik el is veszítették a bajnokságot, a KSE II. pedig egyre halványabbul szerepelt.

― Őszintén mondom, nem tudom. De azt igen, hogy Meggyaszai Sándor távozásával igazi vezető nélkül maradt a KSE labdarúgó-szakosztálya. Ne feledjük, a futballvezetés egy szakma, és Kézdivásárhelyen nincs ilyen szakember jelenleg. Akik vezetőknek vallják magukat, nem tudnak kommunikálni sem a játékosok, sem a támogatók, sem a szövetség felé. Így aztán ehettük magunkat ott, a kispadon... Rá is ment az egészségem... S mi haszna volt?... A lelkiismeretem tiszta, nem rajtam múlott, hogy ide jutott a kézdivásárhelyi futballélet, s ennek zászlóvivője a KSE. Másfél év alatt lelkiismeretesen dolgoztam, soha egy percet nem késtem, nem hiányoztam.

— Katedrára megyek. Nem fordítok hátat a focinak. Szülőfalumban, Kézdiszentléleken, s ha, kell Kézdiszentkereszten foglalkozom a gyerekekkel. Ami pedig Kézdivá­sárhelyt illeti, szurkolok a Nagy Mózes Sportklubnak, hogy minél előbb eredményesek legyenek labdarúgói. Bennük van a jövő.