A doktornő édesapját, Horn Gyula bátyját a felkelés napjaiban szélsőséges elemek ölték meg. Történészek vélekedése szerint ez nem igaz, egy szovjet katonai teherautó gázolta halálra ― véletlenül… A szocialista párt ötvenhatos csoportja azonnal elhatárolódott Havas Szófia véleményétől, s elhatárolódtak a pártok is. Gyurcsány Ferenc, aki többször is Nagy Imre mellett voksolt ― ha választania kell a Kádár-féle és a Nagy-féle irány között ―, megértőbbnek mutatkozott. Szerinte mindenki másként éli meg az eseményeket, másként Havas Szófia, másként az egykori halálraítéltek. A kérdés viszont nem is ez, hanem a forradalom ismétlődő erodálása. Minden ilyen szubjektíven érthető egyéni vélekedés akkor lesz veszélyes, ha csoportok, klikkek vélekedését is befolyásolja. Márpedig abban, hogy l956-ban forradalom volt, a vértelen nyolcvankilences átmenet után konszenzus alakult ki a demokratikus Magyarországon… Ennek megbontására azóta is számtalan kísérlet történt, nemcsak civilek és politikusok egymásnak élesen ellentmondó vélekedései csaptak össze, hanem a korszakot kutató, a dokumentumokat értelemszerűen nagyon jól ismerő történészek álláspontja is eltér, a forradalom bizonyos kulcsszereplői, például a gyilkosságokkal vádolt Tóth Ilona orvosnő esetében… Mindez bizonyos fokig természetes is, még élnek az események szemtanúi, mindenkiben más és más emlékek maradtak meg, él és hat ma is a forradalmat vérbetipró és megtorló kádári korszak hazugságsorozata is. Mindez csak erősíti ama elszomorító tényt, hogy Magyarország az évek során elfelejtett ünnepelni, s az országot lassan végletesen kettéválasztó politikai megosztottság is végzetes árnyékot vet ötvenhat ma is szívet dobogtató eseményeire. (A politikai pártok már évek óta képtelenek közösen ünnepelni, radikális híveik megzavarják a másik oldal tisztelgését is…) Ez azért is kínos, mert pontosan l956, a Faludy György által csillagnak nevezett esztendő néhány hetének eseményei minden elismerést megérdemelnek. Ha valamire büszke lehet egy mai magyar, az pontosan ennek a néhány hétnek az eseménykerengője, amely bizonyította: a hazug és elnyomó kommunista uralom igenis sebezhető, s a felkelés a kicsiny Magyarországra terelte az akkori világ figyelmét, és a vérbefojtás után a mártírok tiszteletét hirdették a korszak olyan nagy írói is, mint a magyarok vérét áldozatként felfogó Albert Camus, aki hangsúlyozta: az áldozat nem volt hiábavaló. Ismét értelmet adott olyan szavaknak, mint a szabadság. Ma is ez ötvenhat egybehangzó és megbonthatatlan üzenete…
