A felejtésnek is megvan a maga mágiája. Az agykéreg takarít, elveti, amit nem tart fontosnak.
A felejtés nem lehet a mi magyar mágiánk, ha már elvették tőlünk idejekorán azt a nemzetet összefogó mágiát, amelyet hoztunk volt valahonnét, évezredekből, s amely mágiával jól elvoltunk, megvoltunk.
Ma még megvagyunk? Meg, gyászban, gyásznapokat gyűjtögetvén, s azok között is leginkább az októbereseket, a forradalmasokat.
No hiszen vannak elegen, akik még élnek és tanúskodnak 1956 szabadságharca mellett, és vannak elegen azok is, akik nem feledik a tavalyi október 23-at, a véreset, a könnygázasat, a gumibotosat.
Az a nemzet, amely elfeledi Mogyoród, Világos, Nagymajtény, Budapest lobogóit, s nem ülteti szomorú szívekbe a megverettetést, az nézhet a következő októberek elébe is.
Magyarország népét 2006 októberében, a gyásznap csöndes ünneplő-emlékező napján megverte a magyar kormány egyenruhás rendőrsége.
Ne feledjük: megpróbáltunk győzni 1956-ban.
Ne feledjük, a magyar rendőrséget irtózatos nagy pénzeken állig és újra fegyverezték az idei októberre.
Aki gyászban van, azt vigasztalni kell, segíteni, nyugtatni. Feledésre biztatni a gyászolót vétek. Nekünk ekkor mondhatják joggal, hogy próbáljuk feledni 1956-ot, amikor mi magunk cselekszünk azért, hogy elfeledtessük kortársainkkal, az utókorral, hogy 2006-ban megverték a magyar népet 1956 miatt a mai uralkodó pártok.
Hogy ki hogyan értékeli önmagát, az a maga dolga. Lássuk csak Horn Gyulát, a pufajkást, megverőink egyenruhás bajnokát.
Ma azt vágja a szemünkbe egy mostani országgyűlési képviselő, hogy börtönből szabadult köztörvényes bűnözők és nyilaskeresztes fasiszták csinálták 1956-ot.
Hangosan mondom, ha fájva is. Ezek és a hasonlók szándékosan emlékeztetnek arra, hogy volt és lészen megveretésünk októberekben, ha nem törünk kettőbe a meghajlásokban.
Emlékeztetnek arra, hogy nem volt győzelmünk Mátyás óta. És ez a mai csürhe, ez kormányon állva-gazdagodva mondja, hogy ne feledjük: nem is lesz győzelmünk, mert — igazuk van: — meg sem érdemeljük.
Mi mozdulatlanok, tétlenek vagyunk akkor, amikor ellenségeink lázasan tüsténkednek, országolnak, földet osztanak, és bankot, bármit garasokért az idegeneknek, jöjjön az Kínából, Afganisztánból, most éppen Kubából.
Ódák, himnuszok, toborzó verbunkosok műfajában nagyok voltunk, búsongósak és megnyomorultan dalolók. A feledés műfaját nem mi találjuk ki, ne váljék népdalaink vadhúsává a feledés nótája!
Való igaz, méltóak voltunk az életre, 1100 esztendeje, ha nem több, bebizonyítottuk, hogy még Európában is vagyunk 13 milliónyian.
Magunkról feledkeztünk meg? Azért győzhettek újból és újból rajtunk az egyszer, kétszer, százszor bizonyítottan hazugok és országtolvajok.
A türelem nem volt a miénk 1956-ban. Miénk volt 2006-ban, amikor ima közben vertek meg. Európa akkor szánt, most, tavaly röhögött rajtunk.
A tétlenségben csak ocsú terem.
Szántani kell az igazság földjén.
Oda erő kell, erő a reményhez — lészen termés!
