Józsa Judit kisplasztikája

Fotó: Gedai Csaba

Ő volt a Kárpát-medence legértékesebb neolitleleteinek, az ún. tordosi leleteknek a felfedezője. Cserépkorongokat és -töredékeket talált, amelyeknek a székely rovásírásra emlékeztető jelei a sumer–akkád és az erdélyi jelek összehasonlítására vezették. Egy nyolc-kilencezer éve a Kárpát-medencében írással rendelkező népnek a létét és tovább élésének a lehetőségét, hazájában különösen, értetlenség fogadta. A külföldi tudósok többnyire nem ismerték a magyarok ősi írását, a rovásírást. Nem hitték el, hogy leletei nem a római, hanem az őskorból származnak.
Szakirodalmi tájékozottsága, nyelvismerete rendkívül széles volt, ismerte a magyar, német, francia, angol, görög, latin szerzők műveit, az elsők között foglalkozott barlangkutatásokkal, és bizonyította, hogy az akkori Magyarország területén a jégkorszakot megelőző korban is élt ember. Leleteinek tanulmányozására egy-egy szakma tudósát kérte fel. Így jelenik meg első munkája Hunyad vármegye Neolith (Kőkorszakbeli) telepei címmel. Mivel itthon nem kísérte érdeklődés, 1894-ben Jénában németül jelenik meg a Néprajzi összehasonlítások című műve. 10 387 darabból álló régészeti gyűjteményét az Erdélyi Múzeum Érem- és Régiségtára őrzi. Sokan szereztek tudományos hírnevet régészeti anyagából, hogy még csak a nevét sem említették. Egész életét a szakma támadása, mellőzése, elhallgatása, gúnykacaja kísérte.
Több férfi kérte meg a kezét az okos, szép, nemesi származású gazdag régésznek, ő azonban nem egy személynek, hanem a magyar tudománynak kötelezte el magát. 1899-ben, halála előtt fél évvel királyi engedéllyel a Kolozsvári Egyetem kinevezte tiszteletbeli bölcsészdoktorrá. Temetésén az a Békésy Károly magántanár mondott gyászbeszédet, aki külön kiadványban ismertette a köpeci széntelepet és az erdővidéki szénbányászatot. Érdemeit olyan jeles tudósok méltatták, mint Roska Márton régész, a háromszéki eredetű Téglás Gábor, valamint László Attila ősrégészek. Sumer nyomok Erdélyben címmel tanulmány jelent meg munkásságáról Buenos Airesben 1973-ban, Holt lóra patkó címmel pedig tanulmánykötet 1999-ben Makkay János szerkesztésében Budapesten.
Torma Zsófia korában egyedül maradt véleményével, mely szerint nagyszámú újkőkori agyagkorongján az ősi magyar rovásírás és számrovás található. Makkay János régészprofesszor A tartariai leletek című nagyszerű könyvében közli az általa 1969-ben összeállított és Tordos jelcsoportnak nevezett jelgyűjteményt. Méltatói közé tartozik még Kiss Irén és Tábori László, a 2007-ben a Magyarok Házában rendezett Torma Zsófia Emlék­konferencia szervezői. Friedrich Klára és Szakács Gábor az utóbbi években kb. négyszáz, rovásírásról szóló előadáson hívta fel a figyelmet Torma Zsófia munkásságának jelentőségére. A méltatlan elhallgatás oka ugyanis az, hogy régészeti leletei alapján hasonlóságokat állapított meg a Kárpát-medence és Mezopotámia korai kultúrái között. "A Magyar Tudományos Akadémia soha nem bocsát meg azoknak, akik nem az általa kötelezővé tett finn­ugor elmélet posványos tévútján járnak" – olvassuk egy nemrég megjelent írásban. Így régésznőnk említését sem találjuk az Akadémiai Kiadónál 1986-ban megjelent háromkötetes, kétezer oldalas Erdély története című munkában, noha terjedelmes régészeti anyagot tartalmaz. A román régészet azonban nem feledkezett meg Torma Zsófia érdemeiről. Tordoson jelenleg is ásatások folynak a csiszolt kőkorszaki ember életmódjának tanulmányozása céljából. A román régészek kimondták: a tatárlaki korongokon lévő írásjelek a világ legrégibb írásjelei, trák-dák eredetűek, hétezer évesnek bizonyultak, ezer évvel előbbiek, mint amelyeket Mezopotámia (Irak) területén felfedeztek.
A kisplasztikán a tudós asszony korabeli erdélyi díszmagyar viseletben tordosi cserépkorongot vizsgál, a talapzaton szeretett ősleletei. A magas edény oldalán az általa megfejtett rovásjelek vésetei. Torma Zsófia, az első magyar régésznő azért kapott helyet nagy­asszonyaink sorában, hogy megadhassuk neki az utólagos méltó tiszteletet – írta a kisplasztika alkotója.