A munkák végzésének és ellenőrzésének kampányjellege, éves ritmusa van (vemhesítés, elletés, borjúválasztás, állat-egészségügyi kezelések). Másik előny, hogy a borjak között nem nagy a korkülönbség, így a választási korban nincs nagy súlyvariáció az állományban. Az időszakos elletés alkalmazásakor a növendék- és hízóállományból egységes csoportok alakíthatók ki, így az összes technológiai elem (tartás, takarmányozás) könnyebben megoldható. A folyamatos elletés hátránya az is, hogy az ellések egész éven át történnek, ami állandó felügyeletet igényel. Más hátrány, hogy rossz a férőhely-kihasználás, nehéz azonos tartási, takarmányozási igényű csoportokat kialakítani. Másfelől pedig kockázatos és alig kivitelezhető az állomány rendszeres szaporodásbiológiai ellenőrzése, és az egyenetlen (különböző súlyú) borjúállomány mindig nehezebben értékesíthető, mivel kevés az egyszerre értékesíthető egyed, így nem érvényesíthető a jobb minőség az árban.

A leggyakoribb és legegyszerűbb az évente egy ciklusban való elletés, ami általában a kora tavaszi (február, március, április) időszak. Ez az úgynevezett fűre (legelőre) elletés. Ezzel elkerülhetők a zárt istálló okozta állat-egészségügyi gondok. Ezt az elletési formát azokban a tenyészetekben alkalmazzák, ahol a tartási körülmények és a szakmai körültekintés biztosított, így akár január vagy február elejére is előrehozható az ellések kezdetének időpontja. A tehenek többlettakarmánya és a gondozási munka megtérülhet a borjak őszi választásánál elért magas választási súlya révén. Ennek az elletési módnak az alkalmazása sokkal inkább függ az emberi gondoskodástól, a szakszerűségtől, mint a drága épülettől vagy bizonyos berendezések meglététől. Hústermelési hagyománnyal rendelkező országokban, főként ahol az intenzív technológiát alkalmazzák, az állományt két ciklusban is vemhesítik, de kétségtelen, hogy a borjak téli felnevelése nagyobb gondosságot és magasabb költségeket (szálláshelyek, anyaállat takarmányozása) igényel. Nálunk az egy ciklusban történő elletés lenne javasolt, hiszen a májusban, júniusban befedezett tehenek jövő év márciusában, áprilisában borjúznának, így a tartástechnológia csak egyszerű és olcsó ellető- és nevelőhelyeket igényelne, természetesen, a legelőre való kiköltözés előtti rövid időre.

A húsmarhatartásban természetszerűleg felvetődik a kérdés, hogy természetes fedeztetést vagy mesterséges megtermékenyítést alkalmazzunk-e. A tiszta fajtában való tartás esetén a szakemberek véleménye megosztott, hiszen mindkét vemhesítési formának vannak előnyei és hátrányai. Talán többségben vannak azok, akik a természetes fedeztetést tartják jobbnak, főleg amikor a tenyésztő még nem rendelkezik megfelelő tapasztalattal. Világviszonylatban is ez az elterjedtebb forma. Mellette szól, hogy a lakott területektől sokszor távoli vidékeken a mesterséges fedeztetés alkalmazása a gyakorlatban szinte kivitelezhetetlen, a legelőkön ugyanis általában nincs kiépített kezelőfolyosó, kerítés, ahol elvégezhető lenne a kontencionálás. Szakszerű alkalmazás esetén a vemhesülést nem befolyásolja az emberi mulasztás (nem veszik észre az ivarzó állatokat), kisebb a munkaerő igénye, és kevesebb szervezésre van szükség. Nagyon fontos viszont, hogy a használt tenyészbikák kitűnő tenyészértékűek és kondíciójúak legyenek.

A mesterséges megtermékenyítésnél a legnagyobb gond az ivarzó állatok észlelése. Mivel a Charolais (és általában a húshasznú fajták) ivarzása viszonylag rövid ideig tart, és nem túlzottan intenzív — sok a csendesen ivarzó —, a sikeres megtermékenyítés feltétele az ivarzás megfelelő felismerése. Bár az ivarzás egyedüli biztos jele, hogy az állat ,,állja az ugrálást", vannak egyéb ismérvek is. Az ivarzás másodlagos jelei, hogy az ivarzó egyed ugrálni próbál, követi a másik tehenet vagy üszőt, és a fejét a hátára, farára teszi. Néhány tehén bőg, nyugtalanná válik, a szokásosnál többet járkál, keresve a bikát. Néha tiszta nyálka látható a farán vagy fonalszerű képlet formájában a péráján.

Az ivarzás észlelése önmagában még nem elégséges a mesterséges megtermékenyítés sikeréhez. Fontos, hogy abban az időszakban ondózzunk, amikor az ovuláció (peteleválás) bekövetkezik. Az ovuláció 26—32 órával az ivarzás kezdete után következik be, ezért a szakemberek azt javasolják, hogy a tenyésztők tizenkét órával az ivarzás megfigyelése után termékenyítsenek. Az unió számos országában terjedőben a magas tenyészértékű állatok utódainak embrióátültetéssel történő nyerése, így az anyatehén csak kihordja a laboratóriumi körülmények közt megfogant magzatot. Sőt, most már lehetőség nyílt arra is, hogy a kutatóközpontok és bikatelepek ,,szexált" ondót áruljanak, ami azt jelenti, hogy a gazda tetszés szerint eldöntheti, a születendő borjú hím- vagy nőnemű legyen-e.